Beszélgetés dr. Béres András mentőorvos kollégánkkal

Béres András, kardiológus, a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézetben végzett munkája mellett szabadnapjain sürgősségi mentőhajóinkon és mentőhelikopteren is dolgozik. Nemcsak azért szeretünk vele dolgozni, mert nagyon képzett orvos, hanem azért is, mert minden körülmények között meg tudja tartani a derűjét és a pozitív gondolkodását. András szenvedélye a mentés, otthonát -a családja mellett- súlyosan sérült cicákkal osztja meg. Interjú.

Dr Béres András

- Andris, épp elég ember életét mented meg kardiológusként a kórházban. Miért dolgozol még légimentőként és vízimentő orvosként is?

- Amikor az Orvosi Egyetemen ötödéven levizsgáztam sürgősségi orvostanból, kaptunk egy lehetőséget az Országos Mentőszolgálattól: jelentkezhettünk úgynevezett mentőtiszt III-nak. Ez rögtön megtetszett nekem, mert amikor kivonultam a mentőkocsin, azt éreztem, hogy “basszus, ezért csináltam végig az elmúlt 5 évet, ez végre gyakorló orvoslás”. Aztán amikor végeztem az egyetemen, és rezidens lettem, egyáltalán nem hozhattam önállóan döntéseket. Mindent alá kellett íratnom egy csomó szakorvossal - hozzáteszem, teljesen indokolt módon, hiszen így volt biztosítható a megfelelő szakmai színvonal. De arra is engedélyt kellett kérnem, hogy kimenjek pisilni - kis túlzással. Emellett felüdülés volt mentőn vonulni, ahol diagnosztizálhattam, terápiás döntéseket hozhattam.

Ráadásul a kórházon kívüli ellátás egy nagyon változatos tevékenység. Van, hogy csak annyi a dolgunk, hogy kórházba szállítunk valakit, és előfordulnak nagyon súlyos esetek is. Eljutunk a legleromlottabb szociális környezetben élőkhöz és olyan rezidenciákra is, ahol Maseratik meg Ferrarik állnak a garázsban.

A Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatához (VMSZ) is ekkor kerültem: elsőéves rezidensként küldtem el az önéletrajzomat, majd aztán másodéves rezidensként egy tavaszi napon egyszer csak csörög a telefon, beleszól a VMSZ elnöke: “akarsz még jönni dolgozni?” És azóta a szabadnapjaim egy részén itt dolgozom a sürgősségi mentőhajón.

- És mentőhelikopteren is. Bizonyos szempontból a légimentés a kórházon kívüli sürgősségi betegellátás legmagasabb szintje. Mentőhelikoptert a legsúlyosabb esetekhez küldenek általában, és az orvosok gyakorlati képzése is folyamatos.

- Légimentőként sokkal többször megyünk nagy bajokhoz, ezért jelentkeztem oda is orvosnak. Évente veszünk részt gyakorlati képzésen, ahol valós szituációkat szimulálnak nekünk, valósághű szereplőkkel, helyszínekkel. Ezek egyfajta “éves vizsgák”, amik biztosítják a folyamatos szakmai felkészültséget.

Légimentő szolgálat közben

- A kórházi munkád során sok életveszélyben lévő beteggel, halálesettel találkozol. Vagy olyan szívbeteggel, akinek az életminőségét hosszú időre lerontja a betegsége, nem jó életet él. A vízimentésben is kell súlyos esetekhez vonulni, például újraélesztéshez vagy nyaki gerinctöréshez, hogy a vízbe fulladt emberek újraélesztését már ne is említsem. Tehát nagyon sok súlyos eset, nehéz sors vesz téged körül, mégis mindig derűs vagy és mosolyogsz. Mindig.

- Ez egyrészt adottság, másrészt meg kell küzdeni érte. Ez a megküzdés az orvosi képzés első évében elkezdődik. Belépsz az egyetemre 18-19 évesen, lehet, hogy a felmenőid között volt orvos, vagy nézted a Vészhelyzetet vagy a Grace klinikát és akkor döntötted el, hogy orvos leszel. De tulajdonképpen nem találkoztál még azzal, hogy ez mit is jelent.

Aztán első héten odaraknak eléd egy rakás csontot, hogy megtanuld, melyik mi. Ezek valódi emberek csontjai voltak. Ilyenkor az ember egy pillanatra meghőköl. Eltelik pár hónap és jönnek az izmok. Kapunk egy olyan lábat vagy kezet, ami formalinban ázott éveket, de az is egy valós embernek volt a lába, valakinek a része volt. Aztán jön egy egész test, ugyanúgy formalinban ázó. Ilyenkor mindenkin van egy kis megilletődöttség. De ez is hamar elmúlik. Majd a patológia órákon már igazi halottakat vizsgálunk, akik lehet, hogy két nappal azelőtt még éltek. Ezt is a helyére teszed. Ezután eltelik két év, jön az igazságügyi orvostan, ahol olyan holttesteken tanulsz, akik nagyon csúnyán néznek ki (mert megégtek, vagy elütötték őket). Próbálják fokozatosan felépíteni az egyetemen ezt, hogy amikor elkezdünk orvosként dolgozni, ahol tényleg élesben jönnek a halálesetek, meg a nehéz helyzetek, akkor ne kapjunk sokkot.

Ennek ellenére, gyanítom, hogy minden kollégámnak van egy időszaka, amikor nagyon élesen szembesül a halállal. Nekem ez harmadévesen érkezett el. Akkor egy sürgősségi osztályon dolgoztam ápolóként, és hozták sorra a betegeket, akikre ránézve rögtön az jutott eszembe, hogy “hú, ez akár az én apám vagy az én anyukám is lehetne”. Fölszálltam a buszra, ott ült egy néni kicsit pufibb lábakkal, én meg azt láttam, hogy szívelégtelenségben meg fog halni. Ránéztem valakire az utcán, láttam, hogy kicsit féloldalasan mozog az arca, rögtön beugrott, hogy biztos sztrókban fog meghalni. Mindentől szorongtam, borzasztó volt, nem tudtam aludni sem.

Eljutottam oda, hogy nem akarok beteg embert látni. Olyan masszív mélyrepülésem volt, hogy ki is hagytam egy időt az egyetemen, egy kávézóban dolgoztam baristaként. De szerencsére volt egy nagyon kedves orvos ismerősöm, aki a következőt mondta nekem:

“A te dolgod nem az, hogy együtt sírj a beteggel, hanem az, hogy azt a szakmaiságot, magabiztosságot és megbízhatóságot sugározd, hogy az adott beteg abban a szituációban a legjobb szakmai ellátást kapja. És mindezt őszintén, tehát lehet azt is mondani, hogy nem tudok segíteni.”

És akkor valahogy a helyére kerültek a dolgok. Ha egy beteg meghal, nem szokott megviselni gyakorlatilag semmilyen szinten. Amikor elmegy az intenzív osztályon egy néni vagy bácsi, és tudom, hogy nem szenvedett a végén, mert megkapta a megfelelő gyógyszereket és terápiát, az nem tölt el szomorúsággal. Ami nehéz és meg tud viselni, az a hozzátartozók ijedtsége, kétségbeesése a betegágy mellett. Az ragadós tud lenni.

De a helyére tudom ezt is rakni, mert ilyenkor átgondolom: a legnagyobb mértékű szakmai felkészültséggel láttam el a beteget, az összes lépés, amit a műtőben végeztem, megfelel a szakmai elvárásoknak és a saját elvárásomnak is. Nem hagytam ki semmit lustaságból, vettem a fáradtságot, hogy még megnézzem innen-onnan-amonnan, de mégis meghalt vagy romlott az állapota. Ha ezt lejátszom a fejemben, akkor jól alszom éjszaka. Ennek lehet a következménye az, hogy mosolygósan tudom a munkám végezni.

Valamint a stabil szülői, családi háttér is sokat hozzáad. Az anyai nagymamám a legnagyobb bajok között is tudott mosolygós lenni. Amikor a legnagyobb világvége problémáimmal mentem hozzá, mindig olyan józansággal és optimizmussal tudta kezelni, hogy elképedtem.

András és Viki kifutás előtt ellenőrzik a sürgősségi mentőhajó felszerelését

- Milyen érzés olyan esetekben kivonulni légimentőként a Balatonnál, amikor tudod, hogy már van a helyszínen egy sürgősségi mentőhajó?

- Ez azt jelenti, hogy mire megérkezünk, már legalább egy emelt szintű egység ott van, aki elkezdett egy adekvát ellátást, tehát túl sok dolgom nem lesz, hiszen szinte mindig mi érünk oda legkésőbb.

És a pilótának pedig tudom mondani, hogy valószínű lesz egy placc, ahova le tudunk szállni, mert van ott vízimentő. A pilótának gyakran a legnagyobb stressz, hogy hova tudja lerakni a helikoptert az eset közelében. Sokszor nagyon nehéz ilyen helyet találni. A pilóta felelőssége, hogy ne csapjunk el senkit, és ne amortizáljuk le a rotorszéllel a környezetet. Ha van ott vízimentő, ők tudják, hogy helikoptert is riasztottak, és biztonságosan előkészítik nekünk a landolási helyszínt, és attól sem kell félnünk, hogy berohan valaki. Egyszer érkeztünk úgy egy strandra, hogy csak a 71-es úton túl, a sínek mögött tudtunk leszállni. Mire landoltunk, két vízimentő már ott állt, kiszálltunk, kivették a kezünkből a felszerelésünket, ők cipelték nekünk és mutatták, hogy hova kell mennünk pontosan. Ezzel perceket nyertünk a beteg javára.

Ha olyan strandra megyünk, ahol a VMSZ-es vízimentő van, akkor sokszor úgy történik a mentés, ahogy a tankönyvben meg van írva. Egyszer a Zánkai Gyerektáborba riasztottak minket, hogy vízbe fulladt egy 6 éves gyerek. A Rupert sürgősségi mentőhajón szolgáltam éppen. Három 6-7 éves gyerek együtt játszott a vízben, majd azt látták, hogy az egyikük mozdulatlanul fekszik arccal lefelé a vízen. Ráfordították egy kis deszkára, amivel játszottak, kihúzták a partra, és szóltak a vízimentőnek.

- Fantasztikus, hogy ilyen kis gyerekek erre képesek voltak!

- Elképesztő, igen. A vízimentő megállapította, hogy nem lélegzik, elkezdte az újraélesztést, amíg mi odaértünk. Úgy emlékszem, hogy nem sok dolgom volt, egy picit nyúltam a gyermekhez, és hipp-hopp visszatért a keringése. Közben érkezett a helikopter és elvitte a Veszprémi Kórházba.

A vízimentő lány pedig nagyon cukin elsírta magát és kérdezte tőlem, hogy biztos nem rontotta-e el a gyereket. Én meg mondtam, hogy “nem, te mentetted meg az életét. Nem a hajó, nem a helikopter, mert mi már egy nagyjából egyben lévő gyereket találtunk. Azzal, hogy elkezdted nyomni a mellkasát, fújni a levegőt, sikerült őt visszacsábítgatni az élők közé.”

- Teljesen normális, hogy ilyen helyzetben elsírja magát egy vízimentő az ellátás után.

- Hát persze! Egy fiatal egyetemista lány volt. Nekem is egész picire összeszorult a gyomrom, és az állandó mosoly is eltűnt az arcomról, mikor megtudtam, hogy gyerekhez megyünk.

Szolgálat a Rupert fedélzetén

ahol néha kell a humor is

- A derűdön kívül a másik számunkra példaértékű tulajdonságod az, hogy minden körülmények között emberséges vagy. Az orvos-beteg viszony valójában egy láthatatlan hatalmi helyzet, amit sajnos nagyon sok orvos nem érzékel, vagy figyelmen kívül hagy. Épp ezért rendkívül hálásak a betegek azoknak az orvosoknak, akik szem előtt tartják a beteg kiszolgáltatottságát. Gondolom, ezt nem tanítják az egyetemen.

- Nem tanítják, apró mozaikokból rakódik össze, hogy az ember milyen orvos lesz.

Ha szerencséd van, összefutsz olyan tanárokkal, gyakorló klinikai orvosokkal, akiktől sokat lehet tanulni. Nekem nagyon meghatározó volt Dr. Péter Antal, már akkor is, amikor az egyetemen az ő csoportjában hallgattam a sebészetet, és pláne akkor, amikor bejártam hozzá a Transzplantációs Klinikára, hogy operációk során asszisztáljak.

Tóni bácsi egyik nap a női emlő vizsgálatát tanította nekünk. Szervezett a klinikára huszonéves, negyvenes és nyolcvanas beteget is, akiknek előre megmondta, hogy orvostanhallgatók fognak jönni, és azt is elmondta nekik, hogy hogyan fog zajlani a vizsgálat. Ezután - nem szokványos módon- még meg is kérdezte tőlük, vállalják-e így. Nekünk pedig elmondta, hogy ez egy nagyon kiszolgáltatott helyzet, és a beteg privát szférájába lépünk be. Emiatt figyelnünk kell arra, hogy ha egy 20 éves fiatal nőt vizsgál az ember, az a beteg sokkal komfortosabban fogja érezni magát, hogyha vizsgálókesztyűben érünk hozzá. Viszont a 80 éves néni akkor lesz oldottabb, hogyha nem a számára távolságtartónak számító vizsgálókesztyűt vesszük fel, hanem puszta kézzel vizsgáljuk. Nekem eszembe nem jutott volna ez.

Egy másik esetben, amikor egy idős nénit operáltunk Tóni bácsival, már tanultam bőrt varrni. Az aneszteziológus mondta, hogy lassan ébred a beteg, nagy erőkkel elkezdtem összevarrni, majd Tóni bácsi ránézett és kiszedte a varrataimat. Elmondta, hogy akárhány éves a beteg, mindenkinek fontos a saját teste. Lehet, hogy 80 éves és ráncos a bőre, de attól még az nem indok arra, hogy fércmunkát csináljunk. Tehát ugyanolyan agilitással zárjam a sebét, mint egy 20 évesnek.

A másik alapja ennek a dolognak az, hogy voltál-e már hasonló helyzetben. Említettem, hogy harmadéves koromban volt egy szorongásos időszakom. Mivel tudom, milyen érzés ez, ha egy szorongó emberrel találkozom, én is érzem, amit ő. Ha pedig kétségbeesett hozzátartozót látok, mindig eszembe jut, amikor hallgatóként a sürgősségi osztályra hozták be a betegeket, és arra gondoltam, hogy ez akár az én édesapám is lehetne.

- A vízimentés során gyakran kell olyan beteghez kifutni, aki azért került bajba - sokszor nagy bajba-, mert felelőtlen volt, jó nagy butaságot csinált. Te sosem ítélkezel a bajbajutott felett, legalábbis sosem látni ezt rajtad.

- Semmiféle hosszú távú hatást nem érek azzal el, ha még bunkó is vagyok a helyszínen. Amikor már megtörtént a baj, akkor a bajbajutottnak már éppen elég az is. Örül, hogy túlélte, és valószínűleg legközelebb már nem fogja ugyanazt megcsinálni, mert megtapasztalta, milyen az, amikor a határon táncol.

- Ez ilyen könnyen megy?

- Nem mindig! Néha bennem van, hogy megmondom a véleményemet.

Kórházi körülmények között előfordul, hogy a renitens, visszaeső kórházi beteget kioktatom, de vízimentésben a legkevésbé. A kórházban, ahol egymást érik a betegek, könnyebb elveszíteni a derűt meg a nyugodtságot.

A Balatonon teljesen más attitűddel vagyok. Süt a nap, jó a víz, a hajamat fújja a szél, egy olyan eszközön dolgozom -a Rupert sürgősségi mentőhajón-, amiből csak egy van az országban ... Amikor meglátom azt a gyönyörű tájat Zala és Veszprém megye dombjaival és erdeivel, az egyfajta szívszerelem körüli állapot. Épp ezért ott sosem húzom fel magam. Annyira szeretem a Balatont, hogy ha olyan lenne a munkám, biztos odaköltöznék.