Beszélgetés Tim Attila mentőápoló kollégánkkal

Tim Attila az egyik legnagyobb tudású mentőápoló, akivel valaha találkoztunk. Kiemelt mentőápolóként szolgál rohamkocsin az ország legnagyobb mentőállomásán, Debrecenben. Nyaranta szabadnapjai egy részén Rupert nevű sürgősségi mentőhajónkon dolgozik. Attila hivatástudata nem ismer határokat, több szakmai küldetése is van. Ezek közül kiemelendő, hogy több száz szülőnek tanította már meg, hogyan kell elsősegélyben részesíteni a csecsemőjüket, a gyermeküket, amíg a mentő megérkezik.

Tim Attila sürgősségi mentőápoló

- Attila, nagyon magas szintű a tudásod a sürgősségi betegellátás területén. Sokan úgy tartják, hogy közelíti az orvosokét. Gondolkoztál valaha azon, hogy ne ápoló, hanem orvos legyél?

- Megtisztelő, hogy így gondolják, de azért ez nem teljesen így van. Az ápolás mindig is jobban vonzott, mint az orvoslás. Ezért is végeztem diplomás ápolói képzést is, mert nálam az ápolás nem áll meg a mentőállomás kapujánál. Engem rengetegen keresnek meg a problémáikkal, és nyilván, ha tudok, segítek.

A mentőápoló munkája sokszínűbb, mint az orvosé. Ismernünk kell az összes műszert, azokat működőképesen kell tartanunk, a gyógyszereket ugyanúgy kell ismernünk, mint az orvosnak, nekünk kell a készleteket gondozni. Az eljárásrendeket is ugyanúgy kell tudnunk. És nekem azért is tetszik az ápolóság, mert ott nem csak az eszemre, hanem a fizikai erőmre is szükség van. A betegmozgatás elég fontos mozzanata a mentésnek – ez a mi dolgunk a gépkocsivezetővel.

- Nem csak fizikai erőre van szükség. Hiszen egy fájdalommal küzdő, rossz állapotban lévő pácienst mozgatni nem könnyű feladat. Lehet, hogy csövek lógnak ki belőle, vagy műszerre van kötve, és még lélegeztetni is kell, ezekre szintén vigyázni kell, amíg elviszitek a mentőkocsiig.

- Igen, néha igazi szakmai kihívás, a beteg eljuttatása a mentőjárműig. Nagyon nehéz tud lenni. Nem is mindig tudjuk megoldani hárman. Ilyenkor segítséget hívunk - akár a bajtársainkat, akár a tűzoltó kollégákat-, mert akkora a súly, vagy olyan szűk a lépcsőház, hogy nem tudunk lehozni egy fekvő beteget.

- Valószínű, hogy a beteg még fél is.

- Aki beteg vagy sérült, az kiszolgáltatott. Nekünk nemcsak az a dolgunk, hogy a szakma szabályai szerint ellássuk, hanem hogy megnyugtassuk, és biztonságot nyújtsunk neki. Ki szoktuk egymáson is próbálni, hogy milyen az, amikor hordágyon viszik az embert vagy ha egy ülőkocsiban hoznak le valahonnan. Szóval tudjuk, hogy már az az ülőkocsi is milyen félelmetes. Ezért erre fel kell készítenünk a tudatánál lévő beteget, mielőtt megemeljük. Nagyon oda kell tennünk magunkat egy betegért. Ehhez empátiára és altruisztikus magatartásra (mások érdekének önzetlen figyelembevételére) elengedhetetlenül szükség van. Aki nem ad bele mindent, az nem lesz jó mentőápoló. Sokkal nehezebb megnyerni egy beteg bizalmát, mint elveszíteni. Ez utóbbi nagyon könnyen megy, elég egy rossz hangsúly egy mondatban.

- Harmincegy éve vagy mentőápoló. Hogy bírod fizikailag?

Heti rendszerességgel járok edzőterembe. Egyrészt azért, hogy meglegyen az erőnlétem, másrészt, hogy saját magamat védjem. Nálunk sajnos nagyon hamar kialakulhatnak gerincproblémák. A gerincemet úgy tudom megóvni, ha erősítem a hátizmom. Megsérülhet a gerincem egy rossz mozdulattól, de elég csak egy lumbágó is, ami kivehet napokra vagy hetekre a munkából. A kardiális állapot is fontos, hiszen felmenni a negyedik emeletre eszközök nélkül is éppen elég. De még cipeljük az eszközeinket is, amik átlagban 10-12 kilogrammot nyomnak, de 8 kilogramm alatt egyik sincs.

Néha a matrózok munkájába is besegít Attila

- Ha mentőhajón dolgozol, az miben más, mintha mentőkocsin? Azon kívül, hogy a vízen vonulsz ki és nem az aszfalton.

- Nekem, tősgyökeres debreceninek, a Balaton tényleg a Riviéra. Nálunk a legközelebbi víz a Keleti-Főcsatorna, vagy majd’ 100 kilométerre a Tisza-tó. Felnőtt koromig a Balatonon összesen háromszor jártam. Mióta a vízimentőknél dolgozom, minden évben megyek.

Nagyon szépen leírta Eötvös Károly: “A Balaton ábránd és költészet, történelem és hagyomány, édes-bús mesék gyűjteménye, különös magyar emberek ősi fészke.”

Amikor én odamegyek, imádok azokkal az emberekkel ott lenni, akik a Balatonnal szimbiózisban élnek. Ahogyan József Attila írta, “Én nem értem, csak érzem az egészet.” A hajóvezető kollégáink olyanok, mintha a saját vérükön hajóznának. Ahogyan kötődnek a Balatonhoz, csak csodálom. Imádok a vendégük lenni. A Balatonon 80 km/órával hajózni, viharban kihajózni számomra egy varázslat. Amikor ezt itt az Alföldön elmesélem, különös csodálatot vált ki. Imádom a vízimentő szolgálat minden percét. Azt is, ha csak prevencióba megyünk ki, például figyelmeztetni a hajósokat, hogy vihar lesz.

A vízimentőknél elképesztően erős a csapatmunka, bármikor bárkire lehet számítani akármiben. Olyat még sosem hallottam sem a hajózó személyzettől, sem a strandon dolgozó vízimentőktől, hogy kértünk valamit és azt mondták, hogy nem. Még azt sem engedik, hogy cipeljem a táskát, az egészségügyi felszerelést. Hiába mondom, hogy ezt én szoktam vinni, kiveszik a kezemből. Ezt a fajta csapatmunkát máshol nem lehet átélni. Egy strandi vízimentő össze tud trombitálni akár 100 embert pillanatok alatt egy strandon, hogy csatárláncban keressenek egy vízben elmerült embert. Erre akkor is képes, ha 18 éves, és akkor is, ha 50. Mert olyan képzést kap vízimentőként és olyan jól össze van kovácsolódva a mögötte álló csapat, hogy meg tudja csinálni. Ne felejtsük el megemlíteni a VMSZ mentésirányító csoportjának munkáját, ami nélkülözhetetlen.

Ahogy vigyáznak ránk a hajón a matrózok vagy a hajóvezető, az nagyon jó érzés, és szintén szokatlan nekünk. Ezért is imádunk ott lenni. Csodálattal tölt el engem, hogy mennyire szeretnek minket a vízimentők. Amikor kérdezik tőlem itthon, hogy miért megyek el több száz kilométert dolgozni, hát ezért, amit mind elmondtam az imént. Nagy örömet okoz ott dolgozni. A feladatok hasonlóak, mint a mentőgépkocsin, hiszen a felszerelés a sürgősségi mentőhajókon megfelel az emelt szintű betegellátás minden feltételének. Természetesen, a vízhez, a vízparthoz köthető specifikumok itt gyakrabban előfordulnak.

- Rohamkocsit a legsúlyosabb esetekhez szoktak riasztani. Hogy tudtad megszokni a sok tragédiát, súlyos állapotú beteg ellátását úgy, hogy nagyon érzékeny ember vagy. Attól is könny szökik a szemedbe, ha arról beszélsz, hogy milyen szép a Balaton, vagy milyen nagy szeretettel és odafigyeléssel vannak a vízimentők felétek.

- Sajnos nálunk napi vendég az Öreg Mester - én így hívom a halált. Küzdünk vele és pörölünk vele mindig. Főleg, ha fiatal vagy gyerek hal meg. Azt szoktam mondani, hogy boldogok vagyunk, ha néha sikerül meglopni az Öreg Mestert.

Muszáj valahogy elfogadni, ha nem sikerül valakit megmenteni, de megszokni nem lehet. Ahogyan Hemingway az Akiért a harang szól című regényének mottójában írja John Donne költő: “Senki sem különálló sziget; [...] minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; “

Tehát mindig belekarcol a szívembe egy-egy ilyen eset, ami egyre több heggel jár, és előbb-utóbb megkérgesedik. Én úgy tudom ezt feldolgozni, hogy mindent megteszek azért, hogy tökéletesen végezzem a munkám. Ha mindent elkövettem, és nem sikerül valakit megmenteni, akkor nem rajtam múlt, akkor az Öreg Mester nyert. Ezt mindig nehéz feldolgozni, az segít, ha kibeszélem. Én hazahozom a munkám, mert a feleségem belgyógyász és tüdőgyógyász szakorvos, és nála sem ritka vendég az Öreg Mester. Előfordul, hogy kisírjuk magunkat. A bajtársaimmal is sírtunk már egymás vállán. Nem ott a helyszínen, hanem ott, ahol senki sem látta. Mi is emberből vagyunk. De ez nem tántorít el attól, hogy tovább dolgozzak rohamkocsin. Mindig arra kell gondolni, hogy jön a következő, akin lehet, hogy tudunk segíteni.

Egy nyugodtabb pillanat a Ruperten, Tóth Péter hajóvezetővel

- Rendszeresen tartasz csecsemő és kisgyermek elsősegélynyújtásról előadásokat, tréningeket laikusoknak. Ez az egyik szívügyed.

- Van itt Debrecenben, illetve a vármegyében egy babatermékeket forgalmazó üzletlánc, ők kértek fel először elsősegélynyújtás megtanítására kismamák számára 12 évvel ezelőtt. Kismamák jelezték, hogy ilyen nincs sehol. Akkor még valóban nagyon kevés helyen volt ilyen képzés. Most már azért van, de sajnos nagyon sok helyen fizetni kell érte. Mi ezt ingyenesen tudjuk biztosítani a bababolt dolgozóival együttműködve. Ők a helyet biztosítják, én az oktatás részét. Én nem vagyok hajlandó ezért pénzt elfogadni. Az én értékrendembe nem fér bele az, hogy egy szülő azért veszítse el a gyermekét, mert nem tudja befizetni egy ilyen előadás árát.

Mindent elmondok, ami életet veszélyeztethet a bölcsőhaláltól a befulladásos kórképekig. Nekem azért fontos ez, mert a babák, főleg az első évben, nagyon sérülékenyek, megtalálja könnyen őket a baj, és ha erre nincs felkészítve egy anyuka, apuka, nagyszülő akkor nagy a pánik. Eddig 8 babáról tudok, akinek sikerült az életét megmenteni azzal, amit az előadásaimon tanultak, mert tudta az anyuka, hogy mit csináljon, amíg kiérkezik a mentő. Volt, aki odajött egy boltban, ahol vásároltam, és elmesélte az esetét. És egyszer a Gyerekklinikáról is hívott egy doktornő azzal, hogy a kerti tóba fulladt egy kisfiú és az anyuka sikeresen újraélesztette. Bent a kórházban elmondta, hogy ott volt az előadásomon, onnan tudta, mit kell csinálni. Jó lenne ezt országos szintre terjeszteni és mindenkinek ingyenesen biztosítani.

- Ezekbe az előadásokba viszel valamit a vízimentésből?

Hogyne. Beszélek a vízbefulladás megelőzéséről, illetve arról, hogy mit kell csinálni, ha mégis megtörténik. És arról is, hogy hogyan vigyázzanak a gyerekekre, főleg a kicsikre, nyaraláskor. Amikor ezeket elmondom, rögtön bólogatnak, hogy ez evidencia. Ehhez képest mást látunk a strandokon. Látjuk, hogy felelőtlenek a szülők. Akárhányszor mondjuk el, hogy nem lehet egy kisgyereket beengedni még a sekély vízbe sem egyedül, mégis megteszik. Hiába térdig ér neki a víz, jön egy gödör, elmerül és kész a baj.

De arra sem gondolnak a szülők, hogy mielőtt elindulok a nyaralásra, megkeresem, hol van a helyi gyermekügyelet, gyermekkórház a környéken, hogy ne akkor kelljen, amikor pánik van.

Csecsemő és kisgyermek elsősegélynyújtás, szakmai előadás közben

- Mióta mentőhajón is dolgozol, máshogy strandolsz?

- Természetesen. Én eddig is tiszteltem a vizet, hiszen alföldi gyerek vagyok. De amióta láttam sok olyan sajnálatos tragédiát, ami elkerülhető lett volna egy nagyon pici odafigyeléssel, azóta átértékeltem a vízhez való viszonyomat. És a fiamnak is elmondom, hogy az, hogy tud úszni, semmit nem jelent. Hiszen az úszómedence meg a vadvíz teljesen különböznek egymástól.

Ha a Balatonon vagyok, esténként a szolgálat után bemegyünk fürödni, de én nem hagyom el a 120 centimétert jelző bóját. Nekem ugyanannyit nyújt a Balaton azon belül, mint azon kívül. Én is tudok úszni, de tudom nagyon jól, ha beljebb megyek, senki nem lát meg a partról, ha bajba kerülök. Bármi történhet, begörcsölhet például a lábam. Mindig a fülembe cseng a főnökünk, Bagyó Sanyi mondása, hogy a legkisebb hibát is igazságtalanul durván bünteti a víz. Szörnyű egy 12 éves gyereket vagy egy 25 éves fiatalt kiemelni a víz alól holtan úgy, hogy egy hülyeség miatt történt az egész.

- Amikor az emberek nyaralnak, szeretik elengedni magukat. Nehezen mondanak le arról, hogy a strandon alkoholt igyanak. Pedig mennyivel kevesebb dolgunk lenne, ha csak a nyaralóban vagy otthon söröznének, fröccsöznének.

- Lehet inni a parton (felelősséggel persze!), csak nem kell utána bemenni a vízbe! Van egy olyan diagnózis, amit holiday heartnak (vakációs szívnek) hívunk: ez nem más, mint amikor egy teljesen egészséges, szívproblémával nem küzdő embernél a túlzott (vagy relatíve túlzott) alkoholfogyasztás hatására akut szívritmuszavar alakul ki. Volt ilyen betegünk a Balatonon is, aki azért maradt életben, mert mentőmellény volt rajta. Beugrott a vitorlásról a vízbe, és olyan ritmuszavara lett, hogy elájult, de a mentőmellény a víz felett tartotta. Ha nincs rajta mellény, elsüllyedt volna, mert ez valahol a Balaton közepén volt. Sokat ivott, sokat volt a napon, kiürültek az ionok a szervezetéből és kialakult egy ritmuszavar. Tipikus a nyaralási szezonban.

Ellátás közben a strandon

- Köztudott, hogy nagyon szeretsz tanulni, akár orvosi tankönyveket is, és most is jársz egyetemre.

- Engem nagyon érdekel, hogy mit miért csinálunk egy ellátásban. A miértet nekünk nem kell tudni, de én szeretem megérteni. Most egészségügyi tanárképzésre járok, mert nagyon fontosnak tartom, hogy átadjam a tudásomat a fiatal kollégáknak. Már dolgozom instruktorként a Mentőszolgálat berkein belül, de a diploma megszerzése után majd főiskolán és középiskolában is taníthatok majd.

Szeretem a szülőknek, nagyszülőknek megtanítani a gyermek-elsősegélynyújtást, de a szívügyem a fiatal bajtársak tanítása is. Ezt nagyon fontosnak tartom, mert mi is megöregszünk egyszer, és eleve nagyon kevés a fiatal az egészségügyben, kezd kihalni ez a szektor. Úgyhogy különösen oda kell figyelni arra, hogy minden tudásunkat átadjuk azoknak a fiataloknak, akik csatlakoznak hozzánk.

Végezetül hadd köszönjem meg az összes VMSZ berkein belül dolgozónak, hogy évről-évre a vendégük lehetek! Különösen (nem tagadom némi elfogultsággal) a sürgősségi mentőhajókon dolgozónak, valamint azoknak a mentőtiszt bajtásaimnak, akikkel együtt, dolgozom és dolgozhattam a mentőhajókon. Név szerint Libicki Évinek, Meszlényi Norbinak, Szigeti Petinek, Kelemen Robinak.

Köszönöm a szolgálatot!

Tim Attila Libicki Évával a Rupert sürgősségi mentőhajón