Beszélgetés Libicki Éva mentőtiszt kollégánkkal

Libicki Éva, a Hajdúszoboszlói Mentőállomás mentőtisztje, a fél országot átutazza azért, hogy a sürgősségi mentőhajóinkon vagy mentőautóinkon teljesítsen szolgálatot a Balatonon. Évi sokuknak példaképe abban, hogy hogyan lehet ötvözni a végtelenül professzionális munkavégzést a szívből jövő kedvességgel egy betegellátás során. Interjú.

Libicki Éva a Rupert sürgősségi mentőhajón

Évi, miért lettél mentőtiszt?

Teljesen más pályán indultam, idegenforgalom, nyelvtanulás vonalon, mert a szüleim és a bátyám is ezt tanulták. Aztán sajnos apukám súlyos beteg lett, az utolsó időszakban mentőt is kellett hozzá hívni. Borzasztóan tehetetlennek éreztem magamat abban a helyzetben. Édesapám még aznap este meghalt, ezt követően pedig teljesen megváltoztak bennem a dolgok. Befejeztem az aktuális tanulmányaimat, de úgy döntöttem, átmegyek az egészségügybe. A saját apukámnak sajnos már nem tudtam segíteni, de szerettem volna mások hozzátartozóit megmenteni.

Timm Attilával a Vízimentőnapon, a prevenciós sátorban

- A sürgősségi betegellátás nehéz része az egészségügynek. Nagy felelősséggel jár, gyors döntéseket kell hozni, közben pedig higgadtnak maradni.

- A gyors döntéshozás nem okozott gondot sohasem. A szüleimtől nagyon sok segítséget kaptam, mindig önállóságra neveltek, hogy egyedül is megálljam a helyem. Nagyon imponál ebben a munkában, hogy sosem tudom, milyen lesz a műszak. Kedvelem a váratlan dolgokat, amelyeket a helyszínen kell megoldani. Kivonulunk egy beteghez, és nem tudjuk, hogy mi vár minket a helyszínen. Közben mindig előttem van az, hogy a betegnek, akinek segítünk, vagy a családjának, sose kelljen azokat átélni, amiket nekem kellett Édesapám kapcsán. Ez még mindig az egyik legnagyobb motivációm, pedig már 16 éve meghalt. A legszakszerűbb mentőellátás ellenére is megmaradt bennem a tehetetlenség érzése, mert akkor még laikusként nem tudtam segíteni.

A munkával járó felelősséget nem érzem tehernek. Folyamatosan képzem magam, részt veszek a felnőtt és gyermeksürgősségi továbbképzéseken, valamint folyamatos a kapcsolatom szakmai mentoraimmal, akiktől sok új és hasznos dolgot tudok még mindig megtanulni. Azt hiszem, ez a folyamatos és rendszeres tanulás tesz magabiztossá egységvezetőként, ezért nem érzem nyomasztónak, hogy én felelek a betegért és a bajtársaimért is.

- Már a tanulmányaid alatt elkezdtél az Országos Mentőszolgálatnál dolgozni, a mentésirányításban. Tehát, ha valaki a 112-őt hívta, te fogadtad a segélyhívások egy részét. Mit tanultál meg ebben a munkakörben, ami a mentőtiszti munkádhoz is hozzátesz?

- Nagyon sokat tanultam arról, hogy hogyan kell az emberekkel bánni, hogyan kell valakit a legnagyobb pánik közepette megnyugtatni. Telefonon lecsendesíteni valakit teljesen más, mint amikor kimegyek a helyszínre, és látom a beteget, megérintem a vállát vagy a kezét, és a szemébe nézek. Egy telefonbeszélgetés, ahol sok a zavaró háttérzaj, a segélykérő körül pedig sok esetben mindenki ideges, nehéz helyzet mindenki számára. Főként azért, mert nem látom a beteget, nem tudom, milyen állapotban van, milyen testhelyzetben van, milyen a bőre színe, van-e fájdalma, fullad-e. Pusztán egy telefonbeszélgetés alapján kell eldöntenem, hogy mi a baj. Úgy gondolom, hogy ez nagyon jó alapja volt a későbbi kivonuló munkámnak, mert addigra már volt abban némi gyakorlatom, hogy hogyan kell megfelelően kommunikálni ilyen helyzetekben.

A VMSZ-nél esetkocsin is szolgálunk, Kovács Tibor és Tanai István kollégákkal

- Nálunk akkor dolgozol, amikor szabadnapos vagy a Mentőszolgálatnál. Debrecenből jössz a Balatonra, ami még autóval is legalább négy óra. Miért vállalod ezt a hosszú utat?

- A vízimentésre mindig is úgy tekintettem, mint a sürgősségi betegellátás egyik non plus ultrájára. Tim Attila bajtársam ajánlására kerültem ide, aki a debreceni rohamkocsi mentőápolója és szintén a VMSZ tagja, jelen volt már az első sürgősségi mentőhajó, a Rupert kialakításánál is. Nem volt kérdés számomra a távolság, hiszen, ha egyszer felkértek, hogy álljak munkába, akkor egyértelmű volt, hogy azonnal elvállalom. Az első években a VMSZ szárazföldi egységein (mentőtiszti kocsi, esetkocsi) teljesítettem szolgálatot, és alig vártam, hogy felkerülhessek a sürgősségi mentőhajóra.

Egyébként is erősen kötődöm a Balatonhoz, mert Édesapám a vendéglátásban dolgozott, minden nyáron sokat voltunk ott vele a szállodában. Szóval a Balaton egy kicsit Édesapámat is jelenti, ezért is megyek oda nagy örömmel dolgozni.

Az Alfa sürgősségi mentőhajó fedélzetén

- A kollégák mindig kiemelik veled kapcsolatban, hogy egy betegellátás során úgy tudsz határozott lenni és irányítani, hogy közben árad belőled a gondoskodás.

-Ha egy kiszolgáltatott embernek segítséget nyújtunk, a gondoskodás szerintem alapvető. Ez nálam nem tudatos, inkább természetes tulajdonságom lehet. Ha valakinek az egészsége, élete rám van bízva, tőlem várja a segítséget nem csak egészségügyileg, de lelkileg ugyanúgy. Ezért a betegekből jó érzést szokott kiváltani, ha az ellátás során nem csupán tényszerűen közlöm, hogy önnek szívinfarktusa van, hanem közben megnyugtatásképp megérintem a vállát, vagy megfogom a hozzátartozója kezét. Néhány kedves és biztató szó, például, hogy “ne tessék aggódni, mindent megteszünk”, vagy hogy “jó kezekben van a beteg”, nagyon sokat segíthet abban a helyzetben. Pedig nem tűnik nagy dolognak. Nekem nagyon rövid idő alatt kell bizalmat kiépíteni egy számomra teljesen ismeretlen beteggel, a családjával, és ezek az apró figyelmességek segíthetnek ebben. Sokkal könnyebb a beteget is ellátni, ha megbízik bennem. A gondoskodó viselkedés ezért is fontos, nem csak a beteget nyugtatja meg, hanem a saját munkámat is megkönnyíti.

- Vannak olyan esettípusok, amelyekkel csak a vízimentésben találkozol?

- Hajdúszoboszlón dolgozom, ami ugye egy fürdőváros, mégis vízben történő rosszullétekkel, vagy vízbefulladással ritkán találkozom a szárazföldi mentésben. A vízben rosszul lett, vízbefulladt betegeket speciálisabb szempontok szerint kell ellátni, így ezekre a specifikumokra minden nyár előtt külön készülök. A sürgősségi mentőhajón plusz eszközök vannak az ilyen esetek ellátására, ezeket szintén rendszeresen átnézem.

Azért is különleges a vízparti vagy vízimentés, mert olyan korosztályok is veszélybe kerülhetnek, amelyekre egyébként nem jellemző. Egészséges fiatal korosztályhoz ritkán hívnak mentőt, hiszen nincs kezelt alapbetegségük. Sajnos balesetek vagy a felelőtlen viselkedés, mértéktelen alkoholfogyasztás, drogfogyasztás miatt veszélyes helyzetekbe, súlyos állapotba kerülhetnek a vízben.

A Balatonra nagyon sok család jár nyaralni, ezért minden szezon előtt kiemelten felkészülök a gyermekellátás specifikumaira is. A szárazföldi mentés során kevesebb gyermeket kell ellátni, mint felnőttet, így nem a mindennapi munkánk része, hogy egy vízbe fulladt gyereket újra kell éleszteni. És ha ez ne adj Isten megtörténik, ott azonnal cselekedni kell. Amikor kihúzzák a mentőhajóra, nem kezdhetek el tétovázni, nem lehetek bizonytalan, hogy mit is kell csinálni, miben más ez, mint a felnőttek ellátása. A beteg számára leggyorsabb és legjobb döntést pedig akkor tudom meghozni, ha előtte erre külön felkészülök.

A szakmán kívül abban is igyekszem tájékozott lenni, hogy mit csinálnak a mentőhajó matrózai, ha vízből mentenek ki valakit, vagy ha a hajóval kapcsolatos mindennapi munkájukat végzik. Ilyen feladatokat én nem végzek, de fontosnak tartom, hogy ha esetleg segítenem kell bármiben a vízimentő kollégának, akkor tudjam, milyen speciális fogással, hova nyúljak, hova álljak a fedélzeten.

Azt is meg szoktam nézni, hogy milyen kötelekkel és eszközökkel dolgoznak a matrózok. Bár olyan ügyesek, hogy nem nagyon szoktak segítséget kérni, de azért előfordulhat. És ezekre az esetekre is szeretek felkészülni, például, hogy éppen melyik az a kötél, amit mondanak. Így lesz ez igazi csapatmunka.

Mándoki Andrással hajós szolgálatban

- Mentőhajón nem olyan könnyű ellátni valakit, mint a szárazföldön. Hullámzik a víz, tűz a nap, kisebb a hely.

- Szeretem azokat a helyzeteket, amikor meg kell oldani valamit. Amikor beteget mentünk ki a mentőhajóra, akkor át kell gondolni, hogy milyen eszközt hova tudunk letenni a biztonságos betegellátás érdekében. Teljesen más a szituáció, az elrendezés, a környezet, mint egy mentőautóban vagy egy lakásban, ahol van hely optimálisan kipakolni. De a felszerelés praktikusan van elhelyezve a mentőhajókon, szóval a szűkös helyek, vagy az, hogy nincs árnyék, inkább kellemetlenek, de nem hátráltatják és nem is hátráltathatják az ellátást. Az, hogy ilyen körülmények között is tudunk minőségi betegellátást végezni egy mentőhajó fedélzetén, az szakmailag számunkra sikerélményt jelent.

- Magadra is jobban kell figyelni, ha hajón dolgozol.

- Ránk (az egészségügyi személyzetre) nagyon vigyáznak a matrózok, a hajóvezetők. Sokszor előfordul, hogy a vízállás miatt nem tudunk a partig kimenni a hajóval, ilyenkor be kell ugrani a vízbe és magunkkal vinni a felszerelésünket, amelyeket vízálló ládákban tárolunk. A hajóvezető és a matrózok mondják meg mindig, hogy melyik oldalon, hova ugorjak, mikor ugorhatok, hova lépjek a hajón, hogy ne csússzak el. Ha ki kell szállni a vízpartra vagy egy sziklára, esetleg egy korlátra lépni, akkor nyújtják a kezüket, segítenek, megtartanak. A felszerelés partra juttatásában is mindig segítségünkre vannak. Nagyon figyelnek ránk, és természetesen egymásra is. Nekik köszönhetően teljes biztonságban vagyok a mentőhajón.

- És ha viharban kell kihajózni, akkor sem félsz?

- A balatoni viharok mindig félelmetesek, és megtanultam, hogy a vizet tisztelni kell. De mégis “jó típusú” félelem van bennem, tudok rajta uralkodni. Jó érzés, hogy egy olyan helyzetben, ahonnan mindenki menekül, mi odamegyünk azért, hogy másokra vigyázzunk vagy segítsünk rajtuk.