„A Balaton legyen Európa legbiztonságosabb tava!” – A balatoni vízimentés története

Magyarországon számos jogszabály ír elő kötelezettséget, illetve ad jogi lehetőséget vízimentés végzésére. Így van mentési kötelezettsége a rendőrségnek, a katasztrófavédelemnek, a Vöröskeresztnek, de még a vízi közlekedésben résztvevőknek is van benne szerepük.

Ugyanakkor nincs olyan közfinanszírozott szervezet, amely minden vízimentési tevékenységet köteles és képes elvégezni. Ezért alakult több vízimentő szervezet is idehaza, amelyek közül több is civil szervezetként működik.

Cserkészek hajóznak a Balatonon 1939-ben – Forrás: Fortepan/Klenner Aladár

Szervezett vízimentés és vízimentő-képzés a rendszerváltás előtti évektől működik idehaza, főként külföldi mentőszervezetektől tanultak azok, akik elindították ezt a szakmát. Ehhez sok türelemre, kitartásra és hitre volt szükség, egy merőben új utat kellett kitaposni. És kellett hozzá sok olyan segítő is, aki megértette, hogy a vízparton nem az a legfontosabb, hogy milyen a büfé, lehet-e parkolni vagy hány méterre van a vasútállomás, hanem az, hogy az emberek biztonságban legyenek.

Vízimentéssel először a cserkészek kezdtek foglalkozni a két világháború között Magyarországon: a Balatonnál táborozók tanulták a vízből mentést is az egyéb cserkészfeladatok mellett. Mivel a háború után, a diktatúra alatt tiltott volt minden önszerveződő csoport létrehozása, egészen az 1980-as évek végéig kellett várni arra, hogy Keszthelyen elkezdjen szerveződni egy vízimentő csoport. Egy kisebb társaság sokat beszélgetett arról, hogy hogyan lehetne az államszocializmus keretei között is létrehozni egy balatoni vízimentő szervezetet. A megoldást a Vöröskereszt adta, a segélyszervezeten belüli szerveződéseket ugyanis elnézte a hatalom. Így hozták létre a Magyar Vöröskereszt Zala megyei szervezetének égisze alatt a Keszthelyi Vízimentő Alapszervezetet. Ebben kulcsszerepe volt dr. Szép László aneszteziológus, intenzív terápiás szakorvosnak, a Keszthelyi Kórház főorvosának, Kovács Tibornak, a zalai Vöröskereszt igazgatójának, valamint id. Bagyó Sándornak.

Ez volt az első igazi operatív vízimentőszervezet idehaza, tevékenysége alapvetően a Keszthelyi-medencére korlátozódott.

A Vöröskereszt vállalta fel később a többi hazai vízimentő egyesület számára is az „ernyőszervezetet” szerepét. Így jött létre a Magyar Vöröskereszt Vízimentő Szakbizottsága, amelynek munkájába már az Országos Rendőrfőkapitányság és a Tűzoltóság is bekapcsolódott.

Mentőcsónak a pesti alsó rakparton, az Erzsébet híd mellett 1939-ben – Forrás: Fortepan/Ludovika

A rendszerváltás után a keszthelyi vízimentők egy része már tudott külföldre menni tanulni, képzéseken részt venni, jó gyakorlatokat ellesni. Hamarosan elkezdték képezni a vízimentőket legnagyobb tavunknál. A tömeges képzések elindításában központi szerepe volt dr. Kajtár Istvánnak, aki létrehozta a Magyar Életmentő Egyesületet. A szervezet célja az volt, hogy országosan kiépítsék a vízimentési szolgálati rendszert.
A Magyar Életmentő Egyesület ekkoriban kapcsolatba került a Német Életmentő Egyesülettel (DLRG), ahol nemcsak vízimentőket, hanem vízimentő oktatókat is képeztek. Ezen kívül több magyar vízimentő is részt tudott venni egy nemzetközi szervezetnél (International Lifesaving Association) tanfolyamokon, jó kapcsolat alakult ki az osztrák és a svájci vízimentőkkel is, így jóval magasabb szinten folyt már a szakemberek képzése, mint korábban. Közben a Vöröskereszt országos vezetése is felfigyelt rájuk, és dr. Kató Ernő főtitkárhelyettes is támogatta a vízimentőképzés és szolgálati rendszer kialakítását.

„A kilencvenes évek végére, amikor már nemzetközi oktatói végzettségem is volt, és gyakorlatom a vízimentőképzésben, tulajdonképpen kinőttük a keszthelyi egyesületet. Szerettem volna, ha az egész Balatonra kiterjesztjük a tevékenységünket, aztán országos szintre lépünk. Ezt a tagság és a vezetés egy része támogatta, a többség viszont nem szavazta meg a növekedést – meséli Bagyó Sándor, a Vizimentők Magyarországi Szakszolgálatának (VMSZ) elnöke. – Így aztán 1999-ben többen kiléptünk a keszthelyi egyesületből, csatlakozott még hozzánk jó néhány ismerős, aki kötődött a vízhez, és megalapítottuk a Vízimentők Balatoni Szakszolgálatát. Ebből született meg a legnagyobb hazai vízimentő-szervezet, a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata.”

A huszonnyolc alapító taggal indult egyesület először strandi vízimentőket képzett, és megszervezte a szolgálatot a balatoni strandokon. A szakemberképzésen kívül nagyon fontos szempont volt, hogy elismerjék őket társadalmi és szakmai körökben is.

„Annak idején nem csengett jól a vízimentő szó – emlékszik vissza Dárdai Miklós, a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának alelnöke. – A motorcsónak használatát ugyanis betiltották a tavon, de vízimentés címszó alatt lehetett motorcsónakot üzemeltetni, ezért sokan önkéntes vízimentőnek adták ki magukat. Mindenki tudta, hogy így játszák ki a tilalmat, ezért a vízimentőknek rossz híre volt. Ez mára teljesen megváltozott. Meggyőződésem, hogy ebben nagy szerepe volt annak, ahogyan mi végeztük, végezzük a szolgálatot. Azért is sokat kellett lobbizni, hogy komolyan vegyenek minket a társszakmák (rendőrség, katasztrófavédelem, mentőszolgálat), és kikérjék a véleményünket a jogszabályalkotásnál is.”
A keszthelyi egyesületből kilépve kellett keresni egy helyet is, ahol ki tudják alakítani a vízimentők a központjukat. Hamar rátaláltak a Zánkai Gyermek- és Ifjúsági Központra. Az intézmény akkori igazgatója, Bogó Ágnes így emlékszik erre vissza:
„1992-ben kerültem Zánkára, és azon a nyáron megfulladt ott a strandon egy 12 éves gyermek. Akkoriban még nem volt ott vízimentő. Nagyon megrázott az eset. Bagyó Sanyi meg éppen székhelyet keresett a vízimentőknek. Mondtam neki, hogy boldogan befogadom őket, csak itt ne fulladjon meg többet senki. Két szükségben lévő ember szerencsés egymásra találása volt ez, nagyon jól tudtunk együtt dolgozni az egész vízimentő csapattal. Számukra ideális volt Zánka helyzete, hiszen ez a Balaton közepe. Hamar híre ment annak, hogy nálunk van a vízimentőközpont és egy állandó orvosi rendelő, így a szülők szívesen hozták ide a gyerekeket táborozni. Egy gyermek esetében nincs fontosabb, mint a biztonság, ezt folyamatosan fejlesztettük a vízimentőkkel közösen. Szigorúbb szabályokat hoztunk a táboron belül, mint amit a hatóság előírt, például nálunk már akkor kötelező volt a vízibiciklin a mentőmellény. A kikötő korszerűsítésében is sokat segítettek a búvár-vízimentők, ők ellenőrizték a mólókat, ők állapították meg, hogy hol kell megerősíteni. A vízicsúszda kialakításában is az ő szakértelmükre hagyatkoztunk, így a miénk olyan alátámasztással épült meg, hogy soha semmilyen probléma nem adódott – nem úgy, mint más strandokon. Én is támogattam őket, ahol csak tudtam. A Balaton Fejlesztési Tanácsnak is tagja voltam, és ha lehetőségem volt, ott is szót emeltem azért, hogy legyenek vízimentő katamaránok, hajók.”

„Terjedt a jó hírük, egyre több helyen voltak ott a Balatonon.”

A Balaton Fejlesztési Tanács keretében működő Közbiztonsági Testület tevékenységének egyik fókuszpontja volt (és maradt azóta is) a vízbiztonság növelése. E testület elnöke, Jamrik Péter maga is képzett és gyakorló vízimentő. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a balatoni vízimentésre nagyobb figyelem irányult, és fejlesztési forrásokhoz is hozzájutott. A Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata aszerint tudott fejlődni, hogy mekkora forrást sikerült az infrastruktúrához szerezni. Eleinte több vízimentő a saját felszerelését használta munka közben. Aztán szépen lassan pályázatokból, adományokból és saját bevételeikből kigazdálkodták azokat az eszközöket, amelyek a strandi mentésen túli szakágakhoz (mélyvízi mentés, műszaki mentés, búvárszolgálat, rendezvénybiztosítás, prevenciós program) szükségesek.

A Rupert sürgősségi mentőhajó – Fotó: VMSZ Média

A legnagyobb mértékű fejlesztést 2008-ban tudta végrehajtani az egyesület, amikor a Balaton Fejlesztési Tanács, a közelmúltban elhunyt Suchman Tamás vezetésével, finanszírozta a sürgősségi mentőhajó, a Rupert megvásárlását és felszerelését, valamint egy furgon és búvárfelszerelés beszerzését is. Ezen kívül a sokak által jól ismert piros, evezős vízimentő-katamaránok is a Balaton Fejlesztési Tanácsnak köszönhetően érkeztek a strandokra.
A Balatonon nem mindenhol a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata látja el a strandi vízimentési szolgálatot, de mélységi mentés esetén és rendezvények biztosításakor biztosan velük találkozik a legtöbbször az ember.

Fotó: VMSZ Média

Az egyesület vezetése és tagjai, valamint a társszervezetek – elsősorban a Balatoni Vízirendészeti Rendőrkapitányság – évtizedek óta azon dolgoznak, hogy a Balaton legyen Európa legbiztonságosabb tava.

A vízimentés mellett nagy mértékben segíti a balatoni vízbiztonság fenntartását a korszerű viharjelző rendszer és az arra épülő okostelefonos applikáció (TaVihar), a vízfelületet pásztázó nagy felbontású kamerahálózat (TaviKép), valamint a közösségi célú, digitális rádiókommunikációs rendszer (Balatrönk-2), amelyet a hajósok használnak. A Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata által fejlesztett és üzemeltetett, ingyenes BalatonHelp applikáció pedig a gyors segélyhívás lehetőségével és az azonnali helymeghatározással szolgálja a mentést.

A fenti írás azonos formában elérhető a KÉPMÁS - a VMSZ hivatalos média partnere - online magazinjában.