A járványhelyzet jót is hozhat az életünkbe…

Harmadik beszámoló

A következő beszámoló egyik fiatal kollégánk „tollából ered”, aki egészséges, huszonéves egyetemistaként aktívan részt vesz a vírus elleni küzdelemben. Az ő élete is sokat változott a világjárvány óta, de a nehézségek mellett sok jó is történt vele az elmúlt egy évben…

„A nevem Mónus Gyula. 2016 óta vagyok vízimentő, és azóta aktívan részt veszek a Szakszolgálatunk tevékenységében mind mentési, mind egyéb, az Egyesület életéhez hozzá tartozó feladatokban. Számomra az, hogy vízimentő lettem rengeteget hozzátett ahhoz, aki ma vagyok. Ez, és a családomtól kapott szilárd alapok rengeteget segítenek abban, hogy a mostani időszakot végigküzdjem.

Mónus Gyula (kék pólóban)

Jelenleg még Egyetemre járok, ahol szintén kiveszem a részem – a Hallgatói Önkormányzat tagjaként, szakfelelősi pozícióban – a közösségi feladatokban. A vírushelyzet itt is rengeteg új és nehéz helyzet elé állított minket, de fegyelemmel és összetartással ezeken sikerült és sikerül folyamatosan túljutnunk, bármilyen fárasztó is néha.

Szerencsésnek nevezhetem magam, mert az én családom életét nem forgatta fel teljesen a helyzet. Természetesen változások így is voltak bőven, de nem panaszkodhatom, mindenkinek nehéz.

Persze én is nagyon magam alatt tudok lenni néha, de a családom és a barátnőm átsegítenek ezeken a helyzeteken. És, ha az ember ennyi jót kap az élettől, azt muszáj valamilyen formában viszonoznia. Erre az esélyt, jó vízimentőként és igazából szimplán a közösségéért felelős emberként, a másoknak való segítségnyújtásban találtam meg. Már a tavalyi évben is, amiben csak lehetett, igyekeztem mindent megtenni mind az otthoni, mind az egyetemi életemben. Ám igazán idén tudtam kivenni a részem a vírus elleni harcban, önkéntes mintavevőként. Nagyon tetszik. Megyek, amikor csak tudok.

Párdi András és Mónus Gyula

Fotó: VMSZ Média

Természetesen a tanulmányaimra is szánok időt, hiszen az sem lehet másodlagos. Be kell valljam, bármilyen fura is ebben a helyzetben ilyet mondani, de jelenleg boldog vagyok. Kicsit paradox módon épp ebben a helyzetben talált rám a szerelem. Emellett tudom, hogy amit teszek fontos és segítek vele, főként a rendkívüli terhelés alatt szolgálatot ellátó mentősöknek, akikre mindig is felnéztem. Büszkeség számomra, hogy segíthetek nekik.

A szüleim is büszkék arra, hogy ilyen "munkát" végzek. Persze aggódnak is miattam, ahogyan én is őmiattuk, de reméljük nemsokára vége már ennek a szörnyű helyzetnek. Szentül hiszem, hogy együtt sikerülni fog.

Önkéntesként nap mint nap látom, mit tesz ez a vírus az emberekkel (természetesen nem mindenkivel, hiszen a lefolyás egyénenként változó). Feldühít, mikor egyesek minket akarnak meggyőzni arról, hogy ez nem valós, nem kell aggódni, nem kell maszk, nem kell oltás… Nem értek egyet!

Gondoljunk a szeretteinkre, azokra, akik aggódnak értünk. Azt gondolom, nem akkora feladat nyolcig hazaérni, maszkot hordani, betartani a szabályokat… Szerintem értük megéri, és megérné még több is. Én is miattuk teszem, amit csak tudok nap nap után, hiszen tudom, hogy ugyanezt ők is megteszik értem.”