Interjú a balatoni rendőrkapitányság vezetőjével

Idén Horváth Lászlót, a balatoni vízirendészeti rendőrkapitányság kapitányságvezetőjét is kitüntette a Balatoni Szövetség a Balaton-díjjal. Horváth László 31 éve vízirendőr, és 16 éve vezeti a balatoni kapitányságot.

Nagyon sokat dolgoztunk együtt szakszolgálatunk megalakulása óta, és büszkék vagyunk erre az együttműködésre. A díj átvétele utáni napokban beszélgettünk vele.

Horváth László a balatoni vízirendészeti rendőrkapitányság kapitányságvezetője

Ezredes Úr, a vízhez való kötődése gyerekkorából ered?

Mindig is vízi srác voltam. Az anyai nagyszüleim a Duna-parton laktak, az apai nagyszüleim pedig Keszthelyen, akiknél a nyaraimat töltöttem. Az egyéb időszakokat pedig otthon, Dunaújvárosban, illetőleg Szentendrén, a Duna-parton. De a vízi identitásomat az is meghatározta, hogy 6 éves koromban levittek a dunaújvárosi uszodába, 12 évesen pedig magyar bajnok lettem mellúszóként. Akkor elköltöztünk Fonyódra, ott más vízisportokat is megtanultam: kajakoztam, kenuztam, bajnokságokra jártunk a Fonyódi Petőfi SE képviseletében. Aztán megtanultam vitorlázni, Optimisttel kezdtem, majd jött a Jolle, a Kalóz. Szörfözni is elkezdtem még a Lelle típusú régi szörfökön. És hát evezős hajókkal is megtanultam bánni, egészen a megyei bajnoki címig vittem.

Szakközépiskolában kertésznek tanultam Balatonbogláron, és ugyan felvettek a kecskeméti Kertészeti Főiskolára, de éreztem, ez nem az én utam, valami vizes pályára szeretnék inkább menni. És amikor bevonultam katonának, már tudtam, hogy vízirendőr szeretnék lenni. A nagykanizsai laktanyában átkértem magam a határőrséghez, onnan pedig sikerült a siófoki rendőrkapitányság vízirendészeti osztályára kerülnöm, a Fonyódi Vízirendészeti Rendőrőrsre ügyeletesnek. Nagyon-nagyon szerettem ott dolgozni, csillogó szemmel figyeltem az öregeket, próbáltam ellesni tőlük a jó dolgokat. Egy vízen lebegő kis rendőrőrsöt kell elképzelni, ugyanis egy úszóházban dolgoztunk. Érdekesség, hogy ma már ez az úszóház a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának tulajdonában van.

Fontos volt, hogy a Balatonon legyen vízirendőr és ne máshol?

Én félig fonyódinak, félig keszthelyinek érzem magam. Édesapám abszolút keszthelyi. A nagyapám, dr. Horváth László volt Keszthely főállatorvosa, és sokáig a megye főállatorvosa is. A Széchenyi utcában laktak Keszthelyen, abban a lakásban, ami panorámaszerűen kiugrik a térben. Nagyon sokat köszönhetek a nagyanyámnak és a nagyapámnak, mert minden nyáron elvállaltak minket gyerekeket, míg a szülők dolgoztak. Gyakorlatilag 6 éves koromtól jártam Keszthely utcáit, ezért is érzem magam odavalósinak. Nagyapám rengeteget ment a városban állatorvosként, én pedig elkísértem. A strandra is sokszor lementünk, ahol a nagyszüleimnek volt kabinja is. És a szüleim is Keszthelyen ismerkedtek meg, ezért is kötődőm a városhoz.

De Fonyódhoz is sok szál fűz. Ahogy említettem, édesapám itt kapott munkát, amikor 12 éves voltam. 1996 augusztusában pedig újra megalakult a korábban megszüntetett Vízirendészeti Rendőrkapitányság, és engem bíztak meg a vezetésével. Kaptunk a fonyódi önkormányzattól egy telket -épp édesapám volt akkor a polgármester-, és azon elkezdtünk építkezni. Ma is az a Fonyódi Vízirendészeti Rendőrőrs épülete. Egészen 2001 év végéig vezettem azt a rendőrőrsöt, akkor kerültem át a siófoki központba víziközlekedési osztályvezetőnek. 2006-ban pedig az általam nagyon tisztelt és becsült Madarász Zoltán rendőr alezredes úr elment nyugállományba, és akkor engem bíztak meg balatoni vízirendészeti rendőrkapitányság vezetésével.

Ma is szokott még vízisportokat űzni, vagy csak a szolgálati hajóban szokott a vízen lenni?

Ma már nem szívesen állok föl a szörfre, de nagy örömmel evezek, kajakozom. Minden vízi eszköz érdekel. Rengeteg új sportszer jelenik meg a parton, például az elektromos deszkák, de én inkább a hagyományos eszközöket kedvelem - a vízközeli, természetközeli, izzadságszagú dolgokat. A kishajós vitorlázásnak vagyok a szerelmese, soha nem vágytam nagy vitorlásra, nagy hajóra. Van saját vitorlásom is, egy kis Kalóz. Felnőttkori vágyam volt, úgyhogy megszereztem a mentőbúvári, a búvári képesítéseket. Szabadtüdősen is és légzőkészülékkel is sokszor merültem. Ma már kevesebb időm van ezekre a sportokra, de a víz szeretete, az úszás szeretete változatlan.


Mennyi ideje van vízen lenni munka közben? Több az irodai munka, mint a terepi?

Van 7-9 hónap, míg a Balatoni Vízirendészet vízen van. Március 15-én lerakjuk az első hajókat, és december 15-e környékén szedjük ki az utolsókat a vízből, vagy még akkor sem, attól függően, hogy van-e jegesedés. Ebben a kilenc hónapban az én vízi tevékenységem elsősorban a rendezvényekhez kapcsolódik. Vagy parti felmérésekhez, tájékozódáshoz, az állomány ellenőrzéséhez – de ezek nem mindennapos feladatok. Én már nem tudok minden nap kimenni a vízre, de azért hetente egyszer-kétszer kihajózom a szolgálati rendőrhajómmal, mert egy csomó dolgot a saját szememmel is szeretek megnézni, megtapasztalni.

Nyilván abszolút megbízom a kollégáimban, de ahogy a régi rendőrök mondják, mindenkinek más térkép van a fejében, ugyanarról a dologról teljesen más megoldás jut az eszünkbe. Rengeteg vízi probléma van, melyeknek több jó megoldása is lehet. Az együttélés során, az egymás melletti vízhasználattal egy csomó konfliktus keletkezik. Horgász-hajós között, parti telektulajdonos-hajós-horgász között. Állandó konfliktus mátrixban élünk, és ezekre csak akkor lehet jó megoldásokat találni, hogyha a szakemberek tényleg a saját szemükkel látják. Én hiszek abban, hogy ki kell menni, meg kell nézni, és minden körülmény figyelembevételével lehet jól dönteni. Így találhatunk egy tartós, jó megoldást. Úgyhogy én leginkább ezért hajózom. Nagyon sok irodai munkám van természetesen, ám minden héten szakítok időt, akár csak pár órát arra, hogy kimenjek a vízre. Hiszen imádok ott lenni, és a feladat végrehajtást is élvezem.

A vízirendőröknek sokféle feladatuk van. A biztonságos vízhasználat megteremtése hol helyezkedik el a rangsorban? Mennyire fontos?

Ha logikai alapon vizsgáljuk, akkor két irányból lehet ezt megközelíteni. Adott egy terület, ugye a Balaton vízfelülete, egy csomó kikötővel, veszteglőhellyel, stranddal, kijelölt fürdőhellyel, kölcsönzőssel, műtárggyal, különálló veszélyes hellyel, meteorológiai platformokkal, és sorolhatnám tovább azokat a helyeket, amik veszélyt hordozhatnának magukban, hogyha nem jól lenne a rendszer felépítve. Vagy ha mi ezt nem ellenőriznénk, nem tennénk javaslatokat a biztonság növelésére.

Van egy úgynevezett objektív biztonság, amit mi a vízi közlekedési környezetnek a kialakítása és megszervezése során segítünk megteremteni az ellenőrzéseinkkel. Ebben mindenki benne van: a hajós, aki jól hajózik, a kikötős, aki jól üzemelteti a kikötőt, és sorolhatnám tovább. Ez egy rendszer, ami, ha jól működik, mert ellenőrizve van, akkor elvileg azt kell eredményezze, hogy objektív módon is tudunk balesetet elkerülni.

És van a szubjektív része, maga az ember, a vízhasználó. Mi azért ellenőrzünk hajósokat, kölcsönzősöket, de akár a fürdésszabályok betartását, hogy ezt a szubjektív oldalt a viszonylag biztonságossá tett objektív oldal mellé állítsuk. És ha ez a kettő összecseng, biztonságosak a vízi útjaink, vannak jó viharjelző rendszereink, minden veszélyre figyelmeztetünk, jó a tájékoztatási rendszerünk, akkor a végén jöhet egy jó vízimentési rendszer. Ezt nagyon régóta csiszolgatjuk, próbáljuk, hogy milyen a lehető legmegfelelőbb protokoll. Amikor mindez összeáll egy rendszerré, azt eredményezi, hogy nagyon kevés vízbefulladás, vízibaleset történik.

Nézzük a számokat, melyek az eredményeinket mutatják: a kilencvenes évek elején évente 48-50-52 vízbefulladás történt a Balatonon. Ez jelentősen lecsökkent, de nem is az esetszám csökkenése a lényeg, hanem az, hogy miért történnek a vízbefulladások vagy a vízi balesetek. Elmondhatjuk, hogy évek óta nem volt komoly halálos vízi közlekedési baleset a Balatonon, mert az objektív környezet biztonságos. Sajnos vízbefulladás előfordul, de ezt nagyon kevésszer okozza a szabályok megszegése. Mi a rendkívüli haláleseti eljárások során nagyon részletesen minden eseményt megvizsgálunk. Sok esetben azt látjuk, hogy szervi eredetű rosszullétek, alapbetegségek, ittasság és esetleg klasszikus emberi felelőtlenség húzódik a háttérben.


Leggyakrabban miért hívják önöket?

Úgy lehetne összefoglalni, hogyha valaki lát valamit, amit rendellenesnek érez, azt be fogja jelenteni. Például: „Látok valamit a vízen sodródni, szerintem egy szörfös, aki nem tud felállni.” Mi elküldünk oda egy mentőhajót, vagy szólunk a vízimentő kollégáinknak, de előfordul, hogy párhuzamosan megyünk ilyen helyszínekre menteni, és a legtöbb esetben ebből nincs valós életmentés, mert esetleg egy sodródó nádcsomóról van szó vagy más olyan tereptárgyról, amit elnézett a bejelentő. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem kell ezeket az eseteket bejelenteni - nagyon jó, hogyha szólnak az emberek, ha valami gondot látnak.

Számszerűen a legtöbb intézkedés a fürdőzőkkel kapcsolatos, hiszen ők vannak legnagyobb tömegben a vízparton. A tó 245 kilométeres parti sávjában most jelenleg mintegy 150 kijelölt fürdőhely, és még közel 100-150 olyan fürdésre alkalmas hely található, amelynek az elméleti befogadóképessége összesen több mint 300 ezer fő. Nekünk ennek függvényében minden napra külön stratégiával kell rendelkeznünk arra, hogy aznap mit csinálunk. Hiszen minden nap más a szélirány, mások az időjárási viszonyok, más a viharjelzés, rendezvények vannak (évente közel 200 vízi rendezvénynek ad otthont a Balaton). Tehát hatalmas a felelősségünk.

És talán a számok azt mutatják, hogy az elmúlt 10-15 évben tényleg sikeresek voltunk. A tavalyi 16 vízbefulladás részletes vizsgálata rámutatott arra, hogy csak néhány esetben volt jogsértés. Csak ezeket az eseteket tudtunk volna rendőri eszközökkel megelőzni. A többi alkalommal olyan emberi okok miatt következtek be a tragédiák, amelyekre nincsen gyógyír. Több mint tíz esetben térdig, derékig érő vízben lett valaki rosszul, és volt velük családtag vagy barátok, akik azonnal próbáltak segíteni, de hiába. A pár levegővétel helyetti vízbeszívás elég volt a fulladás bekövetkezéséhez. És tudjuk, hogy a kiváltó ok nem a víz volt, csak épp a vízben történt.

Ahogy figyeli a vízhasználókat, biztos számos rossz példát lát, ami akár veszélybe is sodorhat embereket. Miben kellene még változnia az embereknek ahhoz, hogy tényleg senki ne sodorja magát bajba?

Számtalanszor látjuk a munkánk során, hogy az emberek nem gondolják át a helyzetüket mielőtt vízhez mennek. Néhány dolgot muszáj mérlegelni, mielőtt vizes helyszínre megyünk. Ez, a „vízi gondolkodás” nemcsak a Balatonra kell, hogy vonatkozzon, hanem bármilyen vizes nyaralóhelyre, akár külföldre is, mert az aranyszabályok mindenhol ugyanazok.

Csak néhány példát mondok. Van-e a gyereknek valami pici mentőeszköze, egy pár ezer forintos mentőmellénye? Melyik strand alkalmas arra, hogy gyerekkel fürödjünk vagy a nagymama is biztonságosan tudjon vízbe menni? Vagyis hol nincs áramlás, hol nincsenek nagy hullámok? Nemzetközi szinten a tengeri-óceáni fürdőhelyeken pont a hullámok okozzák a legnagyobb szívó hatást, a leggyakoribb oka ez a fulladásoknak. Érdemes tájékozódni az élővilágról is. Él-e ott valami veszélyes állat? Legyünk képben, mikor megérkezünk!

Tudjuk azt is, hogy a Balatonon milyen hamar kialakulhat rossz időjárás. Ezért nézzük a viharjelzőt, és ismerjük a szabályait!

Ne engedjük be a gyerekeket felügyelet nélkül úgy a vízbe, hogy nem tudunk reagálni, hogyha bármi baj történik. Lehet, hogy nagyon jól úsznak, lehet, hogy nagyon ügyesek, de hogyha egy kicsit félrenyelnek és nincs ott egy felnőtt, aki azonnal kikapja őket a vízből, akkor bizony tragédia lehet a vége. Ne bízzuk rá olyan emberre a gyermeket, aki fizikailag képtelen segítséget nyújtani, ha baj van. Vagy ne bízzunk rá egy felnőttre négy-öt gyereket, aki kiviszi vízibiciklivel őket.

És az egyik legfontosabb kérdés, amit fel kell tennünk: legalább önmagamat el tudom látni vagy tudom-e kezelni, hogyha vízbe csúszok, vízbe esek? Ugyanis, ha még magamat sem tudom ellátni, akkor a velem lévő gyermeket, időst, hogyan fogom tudni?

A mentőeszközök nagyon fontosak. A legkisebb fiunk még csak 7 éves, és születése óta megvannak a mentőmellényei, sorrendbe tudnám állítani őket. És bizony kiskora óta van neoprén ruhája, búvármaszkja, uszonya. Ugyanis azt gondolom, hogy egy apa, még hogyha nem is olyan, mint én - akinek vízi affinitása, meg ilyen munkája van-, akkor is egy olyan képességre tudja megtanítani a gyermekét, ami felnőttként a világ minden részére elkíséri. Ez mindig biztonságot fog jelenteni számára, mindegy, hogy a floridai tengerpartra megy vagy a Boden-tavon hajózik.

És sok olyan dolgot látunk az eljárások során, amit nem lehet megtanulni a jogszabályból, csak a jó tanácsokból. Hogy bizony nem szabad teli gyomorral bemenni a vízbe, mert egy öklendezési reflex léphet működésbe, melynek következtében nem is kell a víz ahhoz, hogy megfulladjunk, a gyomortartalom okoz fulladást.

De beszélhetnék a felhevült testtel való vízbe ugrásról is, ilyenkor sok esetben azonnal kialakul a veszélyhelyzet, és ezek az emberek nem is jönnek föl a víz alól. Az egy tévhit, hogy segítséget kér a fuldokló. A legtöbb ilyen esemény nagyon gyorsan következik be, és nagyon kicsi a mentésre és a segítségnyújtásra az esély.

Ezért csak a megelőzés lehet igazán sikeres. Merthogy nem tudunk mindenki mellé egy vízimentőt, egy vízirendőrt állítani, de ha tudnánk, akkor sem biztos, hogy minden esetben tudnánk segíteni.


A Balaton-díj átadásakor kiemelték, hogy sokat tett a civil mentő szervezetekkel való hatékonyabb operatív együttműködés érdekében.

Nagyon köszönöm a balatoni polgármestereknek, hogy egyhangúlag rám gondoltak, nagy meglepetés volt számomra ez a díj. Külön megtiszteltetés, hogy édesapám is ennek a Balatoni Szövetségnek lehetett az elnöke egykor. Ez nyilván érzelmileg felértékeli bennem ezt a díjat.

Ám én úgy érzem, ez nem egy egyéni díj, nem csak Horváth Lászlónak szól, hanem annak a csapatmunkának, amit a kollégáimmal végzünk. Ehhez bizonyára kell az én habitusom és ars poeticám, a felkészültségem, de ettől függetlenül egy szép, kollektív díjnak érzem ezt.

És ebben benne van a Vízimentőkkel, a Bagyó Sanyival kötött barátságom és kollegialitásom is (Bagyó Sándor a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának elnöke – a szerk.). De említhetném Dobai Sándort, a Rádiós Segélyhívó és Infokommunikációs Országos Egyesület elnökét, akitől rengeteg ihletet kaptam, vagy Jamrik Pétert, a Balaton Fejlesztési Tanács Közbiztonsági Tanácsadó Testület Elnökét, aki ma is állandóan a köz- és vízbiztonságért dolgozik szabadidejében, annak objektív feltételeinek megteremtésében. És fontos kiemelni dr. Horváth Ákost, az Országos Meteorológiai Szolgálat Siófoki Obszervatóriumának vezetőjét, akivel napokig beszéltünk át meteorológiai problémákat, és azt, hogy mire hogyan lehetne reagálni.

Abban, hogy ilyen biztonságossá tegyük a Balatont, mint amilyen most, nem voltam egyedül soha.