StranDuma – Mondj öt számot! 1. rész - Csergő Júlia

„Az emberek felnéznek ránk és megbecsülnek minket.”

Csergő Júlia, 17 éves gimnazista. Fiatal kora ellenére már a második szezonját tölti vízimentőként a Balatonon. Julcsi az első, akit játékra hívtunk a „StranDuma” című új, beszélgetős sorozatunkban.

Csergő Júlia

A játék lényege, hogy vízimentő kollégánknak öt számot kell mondania. Minden szám egy kérdést takar. Az előre kiválasztott öt szám adja a beszélgetés alapjául szolgáló kérdéseket, vagyis a véletlenre bízzuk a beszélgetés alakulását.

Az első általad választott kérdés a következő: Miért lettél vízimentő?

Mert megtetszett. Olvastam róla az interneten, láttam a képeket és vonzott az, hogy segíthessek másokon.

Hol olvastál róla?

Instagramon, facebookon, meg a honlapon is rákerestem.

Ismertél esetleg valakit, aki vízimentő?

Nem.

Csak az alapján lett szimpatikus a munka, amit a social mediában láttál és olvastál?

Nagynéném mesélt róla és akkor kerestem rá.

A nagynénédnek van valami kötődése a vízimentőkhöz?

Nincs, csak látott egy posztot az interneten.

Láttál előtte vízimentőt munka közben?

Nem. Soha nem találkoztam előtte vízimentővel.


Azt választottad második kérdésnek, hogy mit szeretsz ebben a munkában a legkevésbé?

Talán azt, hogy hosszúak a munkaidők. Meg néha a hőség, az nagyon rossz. De lényegében ennyi.

Mit csinálsz, amikor szinte alig vannak a strandon és nagyon lassan telik a munkaidő?

Akkor kitalálok magamnak valamilyen feladatot, hogy gyorsabban teljen az idő.

Amikor nagyon sokan vannak, például egy igazán meleg nyári hétvégén, akkor is feltűnik a hosszú munkanap?

Nem, akkor abszolút nem, olyankor folyamatosan pörgünk. Váltjuk egymást a katamaránon, akkor nincs idő beszélgetni sem.

És ez a jobb?

Igen. Viszont ez a fárasztóbb.

Egy-egy műszak után nagyon fáradt vagy?

Nem, nem vészes egyáltalán.


A következő kérdés, amit „véletlenül” választottál az, hogy mi a legkedvesebb vízimentős emléked?

Huhh. Hát, még annyira nem vagyok tapasztalt, így a második évemben, de talán összességében az, hogy az emberek felnéznek ránk és megbecsülnek minket. Van olyan, hogy odajönnek hozzánk és megköszönik a munkánkat és ez nagyon nagy elismerés. Tavaly nyáron többször is volt, hogy odajöttek hozzám, hogy lássam el őket és akkor mondták, hogy milyen jó, hogy létezik a VMSZ és az, hogy biztosítjuk a strandokat.

Általában felnőttek, vagy gyerekek mennek oda és köszönik meg a munkátokat?

Felnőttek általában. Szerintem ők már jobban megértik ennek a lényegét.

És a gyerekek hogy reagálnak egy vízimentőre?

Mindig megcsodálnak minket és mondják, hogy „Ott megy a vízimentő néni!”. Szerintem ők is felnéznek ránk. És ez jó. Én mindig egy pozitív dologként élem meg.

Hogy éled meg azt, hogy 17 évesen azt mondják rád, hogy „a vízimentő néni”?

Csak nevetek rajta, valószínű nem tudják, hogy hány éves vagyok.

És milyen érzés példaképnek lenni?

Nagyon jó érzés, de nagy felelősséggel jár. Tudni kell, hogy ha valami történik, akkor nekünk muszáj segíteni.

Magabiztos vagy azokban a helyzetekben, amikor segítened kell?

Igen.

Ez alapvető személyiségvonásod, vagy ebben segített az is, hogy elvégezted a tanfolyamot?

Alapból is ilyen beállítottságú vagyok, de a tanfolyam mindenképp kellett szerintem. Sokat változtatott rajtam. A tanfolyam után még a szüleim is mondták, hogy mennyit változtam.

Miben változtál meg?

A hozzáállásomban leginkább. Magabiztosabb lettem, nem hisztiztem annyit és önállóbb lettem.

Örülsz ennek a változásnak?

Persze, nagyon.


Lássuk a következő számhoz tartozó kérdést: Mit üzennél a strandolóknak?

Azt, hogy ésszel fürdőzzenek és, hogy legyenek kedvesek. Néha nagyon durván tudnak hozzánk szólni, pedig mi nem kioktatni akarjuk őket, hanem az ő biztonságukat szeretnénk elősegíteni.


És végül: Kipróbálnád magad hajós szolgálatban is? Ha igen, akkor miért?

Igen, mindenképp, mert az egy más közeg és kíváncsi lennék, hogy vajon ott hogyan tudnék teljesíteni.

Milyennek képzeled?

Gyorsnak és izgalmasnak. De gondolom vannak napok, amikor az is unalmas. Viszont biztos tök jó lehet egy bevetés.

Voltál már olyan szituációban, amikor „dolgozott” benned az adrenalin?

Igen, például két héttel ezelőtt, amikor eltűnt a kisfiú Révfülöpön. Felvett minket a VMSZ-es autó. Bekapcsolták a villogókat. A szirénát csak akkor használták, amikor autókat kellett előznünk. Végig gyorsan mentünk. Szerintem mindenki nagyon izgult, feszült volt a hangulat, de nem rossz értelemben, csak tudatosult abban a 20 percben, vagy nem tudom mennyi idő volt pontosan amíg odaértünk, hogy most nekünk akkor keresni kell és segíteni kell. Amikor odaértünk, a rendőrök mondták merre induljunk el. Már előttünk odaért egy vízimentő csoport. Elindultunk utánuk lámpákkal, próbáltunk nézelődni minden irányban, hogy merre lehet a kisfiú, aztán egyszer csak szóltak a vízimentőnek, aki vitte a mi csoportunkat, hogy meglett a kisfiú. Akkor mindenki nagyon megkönnyebbült, elindultunk lefelé. Lent még sokat kellett várni, mert elvégezték az adminisztratív dolgokat, aztán Bagyó Sándor összehívta a vízimentőket és megtapsoltuk azokat, akik megtalálták a kisfiút. Az felemelő érzés volt.

Mennél újra, ha ilyen eset adódna?

Természetesen.

Köszönöm a beszélgetést!