StranDuma – Mondj öt számot! 5. rész – Schmutz Virág

„Azzal, hogy vízimentő lettem, megtaláltam a helyem a saját életemben.”

Schmutz Virág (23) – úszásoktató és gyógytornász hallgató – négy éve erősíti csapatunkat. Őt is a StranDuma keretében kerestük fel, hogy beszélgessünk vele egy jót, de Virág nyitottsága és őszintesége olyan irányba vitte a beszélgetést, hogy sokkal inkább egy Valódi Mély SZemélyes beszélgetés lett belőle.

Schmutz Virág

Az első kérdésed: Miért lettél vízimentő?

Azért lettem vízimentő, mert nagyon vonz az egészségügy. Mentőtisztként szerettem volna tanulni, viszont a szüleim ezt nagyon nem preferálták. Akkor döntöttem úgy, ha már abba az irányba nem tudok elmenni, akkor idejövök, hátha itt is kicsit kiélhetem az egészségügyi segíteni akarásomat. A vizet mindig is szerettem, nyolc évig voltam versenyúszó szinten, bár sosem versenyeztem.

Miért nem szerették volna a szüleid, hogy mentőtiszt legyél?

Szerintük egy nőnek ne legyen ennyire kötött a munkaideje. Az éjszakázások, az, hogy nincsenek ünnepnapok, nincs karácsony… És szerintem nagyon féltettek, mert vízimentőként is féltenek a mai napig is, ha nagy helyzet van, akkor nehogy valami baj történjen velem. Nem ugyanúgy gondolkozunk a dolgokról.

És volt már „nagy helyzet”?

Igen, volt.

Milyen érzés megélni egy „nagy helyzetet”?

Leírhatatlan. Nem tudom megmagyarázni, hogy milyen, mert az az érzés abban a pillanatban és ott van. Eddig csak sikeres mentéseim voltak. Az a megkönnyebbülés, hogy megelőztem a bajt, az tényleg felemelő érzés és az, hogy van értelme annak, hogy ott ülök, figyelek és jelen vagyok, mint vízimentő.

Fel tudsz idézni konkrét esetet?

Az egyik, ami nagyon bennem maradt, az itt történt Berényben (Virággal a balatonberényi Községi strandon beszélgettünk. – a szerk.) a medencénél. Egy 1 év körüli, pelenkás gyerkőc volt a „kacsaúsztató medencében”, én csak így hívom a gyerekmedencét. Körülötte álltak a szülei, de beszélgettek. A gyerkőc egyszer csak elbukott a vízben és nem tudott felállni. A szülők beszélgettek tovább, nem vették észre, nekem kellett beugranom és kiszednem. Végül semmi baj nem történt, a szülők pedig hihetetlenül hálásak voltak. Az eset után az anyuka bement a medencébe és végig fogta a gyerek kezét. Rájött arra, hogy nem figyelt eléggé és nagyon megköszönte, hogy én viszont ott voltam és figyeltem. Ez meghatározó élmény volt.

Tehát a te reakciódból jött rá, hogy figyelmetlen volt.

Igen, és utána tényleg megértette azt, hogy egy ekkora gyerekkel ott kell lenni és figyelni kell rá.
A másik, amire nagyon tisztán emlékszem, egy szigligeti eset. Elsőfok volt, de nagyon erős volt a szél. Volt egy édesapa a lányával, a kislány 6, maximum 8 éves lehetett. Az apuka valamennyire tudott úszni, a kislány egyáltalán nem. Jeleztem nekik, hogy a felfújható eszközt, ha lehet, akkor inkább hagyják a parton és maradjanak a bóján belül, minél közelebb a parthoz. Ezt nem sikerült betartaniuk. Egyszer csak elfújta a matracot a szél. Az édesapának az első reakciója az volt, hogy az úszni nem tudó gyerekét otthagyta és a matrac után ment. Pár másodperc múlva, amikor én már ugrottam, akkor reagált ő is, hogy hol a gyerek, mert a kislány közben elkezdett elmerülni. Nagy szerencse, hogy elég közel voltam katamaránnal. Az édesapa nagyon hálás volt. Egyből kimentek a partra, a matracot pedig elengedték.

Érdemes rád hallgatni, és érdemes ránk, vízimentőkre hallgatni!


A második általad választott kérdés a következő: Egyedül, vagy társakkal szeretsz dolgozni?

Inkább egyedül, mert szeretem azt, hogy a munkámért csak én vállalok felelősséget és szeretem, ha nem kevernek össze mással. Amikor egyedül dolgozom, akkor pontosan tudom, hogy mi az, amit megtettem és mi az, amit esetleg még meg kell tennem. Valahogy más kollegáért nem szeretek felelősséget vállalni.

Tehát te az egyéni felelősségvállalásban hiszel?

Igen.


Jöjjön a soron következő kérdés: Van példaképed?

Anyukám unokatestvére a példaképem, a foglalkozása, illetve az édesanyjához való hozzáállása miatt. Az édesanyja áttétes tüdőrákos lett két éve. Az, amit ő végigcsinált az anyukája mellett, miközben egy panziót üzemeltetett, abba napi szintem beleláthattam és tényleg azt mondhatom, hogy ilyet más embertől még nem láttam. Voltam kint nála Angliában is. Ő konduktor és azt soha nem felejtem el, ahogy egy 1 éves gyerkőcöt kezelt. A kicsi süket és vak volt. Az egyik egyéni foglalkozáson nagyon sírt, mert, ha jól emlékszem nem aludt előtte. Sikerült megnyugtatnia és valahogy úgy tudta fejleszteni, hogy számomra az egy csodával ért föl. Ezt sose fogom tudni elfelejteni, meg azt az egy nyarat sem, amit ott kint töltöttem nála. Ő mindenképp példakép az életemben.

A vízimentők között van olyan, aki példaértékű munkavégzésével mély benyomást tett rád?

A vízimentők közül azért nehéz bárkit is mondanom, mert általában egyszemélyes strandokra vagyok beosztva, így nem sok emberrel dolgoztam együtt. Talán a Móczár Botit tudom megemlíteni. Amikor együtt dolgoztunk, akkor azt láttam, ha odajött hozzánk valaki, teljesen mindegy, hogy ellátás miatt, vagy csak érdeklődni, Boti mindig felállt. Nem úgy kommunikált, hogy a padon ült, hanem megadta a tiszteletet. Vele sem dolgoztam sokat, de tényleg azzal, ahogy ő végezte a munkáját, arra azt tudom mondani, hogy az nagyon rendben volt.


Az a szép a „Mondj öt számot!” játékban, hogy a kérdések teljesen véletlenszerűen követik egymást, mint például most is. Miután a példaképedről meséltél, meg kell kérdeznem, hogy kellett-e már újraélesztened?

Vízimentőként még nem kellett újraélesztenem, de civil személyként, pont mielőtt mentem volna a vízimentő tanfolyamra, volt részem újraélesztésben.

Elmeséled?

A tanfolyam előtti este bementem még az egyik bevásárlóközpontba valamiért, ami a tanfolyamhoz kellett, talán úszósapkát vettem és rosszul lett egy férfi lent a földszinten. Én a harmadikon voltam, gyorsan lementem, mondtam, hogy tudok elsősegélyt nyújtani. Akkor már eszméletlen volt az úr. Néztem, hogy vesz-e levegőt és megnéztem a pulzusát, majd megkezdtem az újraélesztést. Szerencsére volt ott egy fiatal, aki szintén tudott újraéleszteni, így tudtuk egymást váltani. Viszonylag gyorsan, 10-15 percen belül megérkezett a szakszerű segítség is. Kiderült, hogy belső vérzése volt az úrnak, tehát megmenteni már a mentősök sem tudták.

És neked magától értetődő volt, hogy a harmadikról te fogsz lemenni segíteni?

Igen, mert valahogy éreztem, hogy baj van, nem gondolkoztam rajta, csak mentem.

A családodban van, aki hasonló beállítottságú, mint Te?

Senki, csak én vagyok ilyen.

Vajon honnan jöhet ez a segíteni vágyás?

Fogalmam sincs, tényleg nem tudom. Legközelebb anyukám unokatestvérére vezethető vissza, aki a példaképem, de egyébként senki nincs a családban, akire azt mondom, hogy hasonló mentalitása lenne, mint nekem. Küzdök is velük, hogy ezt valahogy megértsék, de nem mindig sikerül.

És a barátaid között?

Ennyire elborultan, „betegen” segíteni vágyó, mint én, a barátaim között sincs. De nekem az a szép, akkor vagyok boldog, ha tudok valakin segíteni és ezzel az ő életét is boldogabbá tudom tenni.

Nem tudsz visszaemlékezni valamire, mondjuk egy mesére, egy élményre, ami ezt kiváltotta? Vagy egyszerűen Te ilyennek születtél?

Igen, azt hiszem ilyennek születtem, illetve egy emlékem van… Először hagytak minket otthon a szüleink. Négyen vagyunk testvérek. Az öcsém még viszonylag pici volt és én is. Ugráltunk anyukámék ágyán, az öcsém leesett és az íróasztal sarkába felhasította a fejbőrét, de nagyon. Emlékszem, hogy bepánikoltam. Akkor a bátyám rám üvöltött, hogy maradjak nyugton, nincs semmi gond. Azóta nem izgulok, rájöttem, hogy felesleges stresszelni, mindent meg lehet oldani.

És sikerült nektek, gyerekeknek megoldani a helyzetet?

Mentőt kellett hívnunk. A bátyám hívott mentőt. Mindig is nagyon talpraesett volt, büszkén felnézhetek rá.


Nézzük az utolsó általad választott kérdést: Mi volt az eddigi legnagyobb sikerélményed vízimentőként?

Ami számomra jó érzés, hogy eddig akármelyik strandon voltam, mindig pozitív volt a visszajelzés a munkám után. Nyilván van, amit máshogy csinálhatnék és mindig van jobban, de számomra ez egy nagyon pozitív dolog, hogy tényleg nem tudok olyan strandot mondani, ahol ne örülnének nekem. Meg talán az, hogy azáltal, hogy vízimentő lettem egy hatalmas pozitív változást láttam magamon. A felelősségvállalás, meg úgy minden, kicsit érettebbé tett. Azzal, hogy vízimentő lettem, megtaláltam a helyemet a saját életemben. Nagyon sok minden ennek köszönhető, például az is, hogy úszásoktató lettem. Ha nem lettem volna vízimentő, akkor valószínűleg most nem az az ember lennék, aki itt ül a padon.

Ha jól tudom, akkor Te nagyon sok minden csinálsz a vízimentésen belül. Elég sokoldalú vagy.

Amikor megcsináltam a vízimentő vizsgát, akkor mi még nem csinálhattunk úszómesterit. Az egy plusz átképző lett volna. Szerettem volna, hogy legyen egy úszómesteri papírom is, viszont megláttam az uszodagépész tanfolyamot és valamiért úgy döntöttem, hogy nekem az kell.

Nőként vonzó volt számodra a gépészet?

Igen. Mindenki, akinek mondom, hogy uszodagépész papírom is van és értek a gépészethez, az csodálkozva néz rám és kérdezi: „Lányként?!?”. De annyira tetszett és valahogy annyira magamra találtam benne, logikus, egyszerű, az egész nagyon nekem való. A tanfolyamon annyira megszerettem az egészet és annyira ráéreztem, hogy hibátlanul meg tudtam csinálni a vizsgát. Ezután, hogy tudjak medencénél dolgozni, megcsináltam az úszómesterit is. Illetve tavaly csináltam a Roadshow-kat is.

Igen, nagyon sok prevenciós előadáson te voltál a segítő. Ha lenne, vállalnál újra Roadshow-kat? Idén sajnos nincs a COVID miatt…

Azt mondom, hogy szívesen. Volt például olyan alkalom, amikor egy osztálynak én tartottam a prevenciós előadást. Jó volt azt látni, hogy érdekli őket. Annyira figyeltek rám, hogy másnap a strandon, amikor a bemutatót csináltuk a vízben, akkor mindent vissza tudtak mondani, amit az előadáson hallottak. Hatalmas élmény tanítani, úgyhogy nagyon szívesen csinálnám azt is.

Mik a terveid a jövőre nézve?

Hát az az igazság, ha végzek az egyetemen, akkor szeretnék a szakmámban elhelyezkedni. Ez nagyon jó, nagyon élvezem és már egy jó ideje csinálom is, de tovább kell lépnem az életben. Aztán majd meglátjuk...

Köszönöm, hogy ennyi mindent megtudhattunk rólad!