Valódi Mély SZemélyes – Portrésorozat 3. rész

„Amennyire különbözőek vagyunk, pont annyira hasonlóak is”
Portréinterjú Bagyó Nórával, Bagyó Áronnal és Bagyó Gergellyel

Izgalmas kihívás volt számomra ennek a „hármas interjúnak” az elkészítése. Sokat gondolkoztam rajta, hogy külön-külön portréban mutassam-e be őket, vagy egy közös cikkben írjak róluk. Mindhárman izgalmasak, érdekesek. Van köztük azonban egy különlegesen szoros kapocs, ami azt hiszem, sokkal intenzívebben meg tud mutatkozni egy közös portréban. A koncepció az volt, hogy mindhárman ugyanazokat a kérdéseket kapják, de úgy, hogy ne hallják egymás válaszait. Ezért Nórival, Áronnal és Gerivel külön-külön ültem le beszélgetni.

Három fiatal, egyforma kérdések, különböző, mégis nagyon hasonló válaszok. Ez a portré róluk szól!

Mesélj arról, hogy milyen testvérek vagytok? Milyen a kapcsolatotok?

Nóri: Szerencsésnek érzem magam, mert egy fiús közegben nőttem fel és ezáltal hihetetlenül sokat kaptam. Például türelmet tanultam. Türelmes vagyok velük szemben, meg mindennel szemben. Kisebb korunkban, nyilván, mivel én vagyok az egyetlen lány, más volt nekem felnőni. Mindig óvtak és féltettek, úgymond mindig volt két kísérőm. Az egyetem alatt egészen mostanáig egy albérletben éltünk Budapesten, ahol sok mindenben segítettem őket. Ők pedig nekem segítenek a lelki dolgokban. Hihetetlenül nagy támaszok tudnak lenni. Tényleg nem lehetek elég hálás, hogy ilyen jó velük a kapcsolatom.

Áron: Szerintem nagyon érdekes a kapcsolatunk. Gyerekkorunkban mindent együtt csináltunk, mindig egy helyre jártunk. Szerencsés, hogy mindannyiunk között nagyjából két és fél év van, vagyis nincs nagy korkülönbség, ezért nagyon jól elvoltunk már gyerekként is együtt. Mi ezt szoktuk meg, ezt is visszük tovább. Mindenképpen nagycsaládban gondolkodunk. Az élet úgy alakította, hogy mi ilyen jóban vagyunk. Egységben az erő! Ha bármi baj van, mindig megbeszéljük. Örülök és hálás vagyok, hogy ez így van.

Geri: Igazából jó testvérek vagyunk. Például kiskorunkban bárhogy is összevesztünk, vagy épp utáltuk egymást valami butaság miatt, ha rá öt percre jött egy olyan dolog, ahol össze kellett fogni, akkor mindenki beállt a sorba és tette a dolgát a legnagyobb egyetértésben. Mind a hárman különbözőek vagyunk, meg bizonyos szempontból más az érdeklődési körünk is, de egy nyelvet beszélünk. Fél mondatból értjük egymást. Amennyire különbözőek vagyunk, pont annyira hasonlóak is.

Ti beleszülettetek a vízimentésbe? Hogy éltétek meg? Milyen volt a gyerekkorotok?

Nóri: Gyerekkorban ez egy álom volt. Szinte az összes nyarunkat Zánkán töltöttük. Egész nyáron úgy mozoghattunk a Gyermekvárosban (jelenleg Zánkai Erzsébet-tábor), mint a kiskirályok. Két éves voltam, amikor megalakult az egyesület. Én ott nőttem fel. Amikor megalakult, nem voltak még sokan, olyan volt, mint egy nagy család. Mindenkit ismertünk, mindenkivel játszottunk. Mi tudtuk már akkor is, hogy nekünk ehhez lesz közünk, mert annyira belénk ivódott. Az volt akkor is és ez most is a természetes közegünk.

Nóri, a legfiatalabb testvér

Áron: Beleszülettünk. Ezt a jó Isten találta így ki nekünk. Nagyon büszkék voltunk apára, azért amit csinál. Igazából nálunk soha nem volt az kimondva, hogy nekünk ezt kell csinálni, hanem azt éreztük, hogy ez az életünk része és szívesen csináljuk. Azt láttuk, hogy ez egy jó dolog és azt is, hogy ez mivel jár. Emiatt nem is voltunk sokat együtt apával, nem volt az a tipikus családi idill, hogy apa-fia program, vagy családi program. Volt olyan is persze, csak ritkábban. A lényeg, hogy soha nem volt elénk állítva, hogy ezt kell csinálni, magunktól kezdtük el. Nyitottak voltunk mind a hárman. A gyerektáborokat nagyon imádtuk mindig. Nem volt kérdés, mi ezt csupa szívből szerettük. Mindig azt éreztük, hogy ez egy nagy család. A zánkai nyarak voltak a gyerekkorunk fénypontjai, amikor a teljes jólétben elvoltunk, állandóan vízben voltunk és vízimentőkkel játszottunk. Én gyerekként ezt úgy éltem meg, hogy van a család és van egy másik család, ahol ugyanúgy jól érzem magam. Éreztük mindig, hogy ez egy nagyon jó társaság, egy jó csapat és szerettünk ebben nyüzsögni.

Geri: Rengeteget voltunk Zánkán. Volt egy kis lakókocsink, amit lehúztunk a zánkai kempingbe és ott töltöttük az egész nyarat. Vízibicikli, csúszda, úszás, futkározás, pecázás, vitorlázás… Ott tudat alatt is magunkba szívtunk sok mindent a Balatonnal kapcsolatban. Akkor már ott voltak a vízimentők, a Központ, egy-két kis motorcsónak. Sokat kérdeztünk, figyeltünk. Többször voltunk gyerektáborban is, ahol játékosan tanultunk. Felhőtlen gyerekkor volt a miénk, amikor mindezt magunkba szívhattuk. Áron és Nóri elkezdett vitorlázni. Engem a vitorlázás nem fogott meg annyira, inkább más szárazföldi sportok, például a küzdősportok érdekeltek. Beleszülettünk, de soha nem voltunk predesztinálva arra, hogy azok is legyünk. Ez olyan dolog, ha az apám ács, vagy kőműves lett volna, akkor azt mondtam volna, hogy meg szeretném tanulni azt. Legalább az alapjait. Aztán, ha tetszik, akkor tetszik, ha nem, akkor nem. De az én apám ezt csinálja, ehhez ért, ez a szakmája. Egy gyereket pedig érdekel, hogy az apukája hova megy dolgozni és mit csinál. Minket is éppúgy érdekelt, mint minden más gyereket.

Nehézség, vagy könnyebbség az, hogy édesapád a VMSZ vezetője?

Nóri: Is-is. Van olyan dolog, amiben könnyebbség és van olyan, amiben nehézség. Nekem ez az ötödik szezonom. Az első pár szezonban eléggé rágörcsöltem arra, hogy ki mit gondol. Nem tudtam, hogy is kellene viselkednem, de valahogy ezt ebben az évben teljesen elengedtem. Nem tudom, hogy ez annak köszönhető, hogy ennyi ideje itt vagyok, vagy csak a fejemben kattant át ez a dolog. Könnyebbség pedig talán annyiban, hogy valamilyen szinten rálátunk a dolgokra és ezáltal jobban részt tudunk venni a szakszolgálat életében.

Áron: Néha az, néha nem. A könnyebbség az, hogy apa által sok mindent tudunk, a tapasztalatok miatt, amit megoszt velünk. Néha meg egy megfelelési kényszer. Az emberek azt gondolják, hogy mi a helyzetünk miatt mindent tudunk, ezért elvárják a kollégák, hogy mindent jól csináljunk, nem hibázhatunk. Néha meg egy őrlődés, hogy ezt nekünk tényleg csinálni kell-e?!?!

Geri: Az elején mindenképp nehézséget jelentett. Az egy dolog, hogy az ember a saját apjával hogyan jön ki, azon lehet változtatni, az kezelhető. Mára megismertem, hogy milyen, ő is tudja én milyen vagyok. Megtanultam magamat nem hagyni és vitatkozni vele, ami azért nem volt könnyű, mert nagyon sokáig én a csendes fiú voltam, de nyilván egy idő után az embernek ki kell nyitnia a száját. Néha túl is lövök, de azért igyekszem fejlődni. Ami nagyon nehéz volt, pont a helyzetemből adódóan, hogy az emberek azt gondolták, nekem minden sokkal könnyebb. A kollégáim közül nagyon sokan nem tudták kezelni ezt a helyzetet. Sokszor érzem azt, hogy nem őszinték velem. Gyakran azt éreztem tinédzserként, - 17,18,19 évesen - mint strandi vízimentő, hogy bármit mondok, vagy csinálok, én a Bagyó fia vagyok. Ezt nagyon utáltam. Van néhány kollégám, akik nem így álltak hozzám. Nekik Geri vagyok. Ők lettek a barátaim, vagy azok, akikkel szeretek együtt dolgozni. Igen, ez volt nehéz, hogy ne a Sanyi fia legyek, hanem Geri, hogy olyan hajóvezető legyek, mint bárki más.

Milyen édesapáddal a kapcsolatod?

Nóri: Nekem szerencsére hihetetlenül jó. Voltak azért hullámvölgyek, de mivel én vagyok az egyetlen lánya, így azért - hogy is mondjam - viszonylag hamar az ujjaim köré tudom csavarni. Szerencsére azt is kitapasztaltam, hogyan tudok vele a leghatékonyabban kommunikálni. Már nem kérek tőle dolgokat, hanem kész tények elé állítom. Azért jó, hogy ő ilyen, mert megtanultam, hogy mindig határozott legyek, tartsak ki a döntéseim mellett és vállaljam értük a felelősséget. Ez megmutatkozik a legapróbb dolgoktól - például, hogy mit vegyek a boltban - az egészen nagy dolgokig. Ebből adódóan, hogy ő mindig is így kommunikált velünk, ezért ránk meri bízni, mondjuk a Rupert hajóvezetői feladatait is. Itt vagyok huszonkét évesen és teljesen megbízik bennem, mert tudja, hogy helyt tudok állni. Arra emlékszem még, hogy ő soha nem volt bújós apuka, nyilván valamilyen szinten kis hercegnőként kezelt, de mégis mindig kicsit távolságtartóbb volt, még így is, hogy én vagyok az egyedüli lánya. Volt, amikor hiányzott az, hogy igazi apa legyen, ne csak főnök, vagy vezető, de most, hogy mi is felnőttünk már tudjuk ezt kezelni.

Áron: Azt gondolom, hogy jó a kapcsolatunk. Néha nagyon haragszik rá az ember, de közben pedig nagyon szereti. Sokat mozgok olyan kikötőkben, ahol ismernek, tudják ki vagyok. Gyakran kérdeznek apáról is. Én mindig csupa szívből, teljesen átszellemülve mesélek róla.

Áron, a középső testvér

Geri: Jó. Mi nem a szájbarágós, pátyolgatós stílusban nőttünk fel. Apa soha nem kivételezett velünk, sőt épp ellenkezőleg, meg kellett küzdenünk mindenért. Bizonyítanunk kellett. Az, hogy a vízimentésbe belenőttem, megerősítette a kapcsolatunkat. Egyébként meg mindenki csinálja a maga dolgát. Felnőttünk. A vízimentés összekovácsoló erejű. Ez a közös ügy összeköt minket.

Szereted a vízimentést?

Nóri: Nagyon szeretem csinálni, része az életemnek, de nem lehet ezt sem túlzásba vinni, mert akkor kicsit azt érzem, hogy nem tudom úgy csinálni, hogy élvezzem is. Nekem az a szerencsém, hogy az elmúlt két évben vitorlástáborokat is vezettem, így nem az volt, hogy két és fél hónapig csak ezt csináltam. Megtaláltam a harmóniát, az egyensúlyt.

Áron: Szeretem, igen. Ambivalens érzés, mert az a legjobb, amikor tudsz vonulni. Amikor vannak nagyon csendes napok, mondjuk hét napból hét, akkor picit elmegy a kedve az embernek, de amúgy nagyon szeretem. Azt szeretem, amikor menni kell és segíteni kell. Az a legjobb érzés. Akkor egy felfokozott, adrenalinos állapotban van az ember. Ezekben a helyzetekben jobban megismeri az ember saját magát is. Amit pedig a legjobban szeretek, amikor nem kellene mennünk, de apa megkérdezi, hogy van e kedvünk vele tartani. Persze mindig az a válasz, hogy igen, nagyon szívesen megyünk. Igazából akkor van az az igazi apa-fia program. Azok mindig olyan élmények, amit sosem felejt el az ember. Beég a winchesterünkbe.

Geri: Eleinte nem érdekelt, unalmasnak találtam. Aztán 2015-ben fordult a dolog. Azon a nyáron rengeteget matrózkodtam és megtetszett. A hajózás, a műszaki mentés és a búvárkodás az, ami érdekel. A „szolgálatban lét” nem egyszerű. Amikor az ember szolgálatban van, mindent úgy csinál, hogy egy percen belül el tudjon indulni. Nyilván megszokja az ember, meg ez egy szemlélet is egyben. Például minden cuccodat úgy rakod, vagy ha elmész mosdóba, akkor már azt is mondod a másiknak. Egyébként én borzasztóan izgulós voltam az elején. Amikor kishajó-vezető lettem, az első hetekben mindig a hajó közelében voltam, hogyha riasztás jön, akkor azonnal el tudjunk indulni. Aztán, ha az ember átesik az első egy-két helyzeten és nem hibázik nagyot, - nyilván apróbb hibák azért becsúszhatnak - akkor idővel ráérez a dolgokra. Sokat tanultam a hibáimból. Azt gondolom, a vízimentés alapvetően egy jó dolog. Amikor feladat van, akkor az ember rákattan, megy és csinálja.

Geri, a legidősebb testvér

Milyen az életed a vízimentésen kívül? Mit tanulsz?

Nóri: A Pázmányon tanulok jogot, bár most fogok átjelentkezni Pécsre, mert nekem túl nagy város Budapest. Szóval ősztől Pécsen folytatom a tanulmányaimat. Ezzel ugyan kicsit megszakad ez a triumvirátus, mert eddig egy albérletben laktunk Budapesten, de azért meg fogjuk oldani így is, hogy tudjunk eleget találkozni.

Áron: Én a Testnevelési Egyetemen tanulok, mint vitorlás szakedző. Szerencsés helyzetben vagyok, mert nem gondolkoztam sokat az érettségi előtt, hogy mit is szeretnék csinálni. Végiggondoltam mit csináltam eddig, és mi az, amit szeretek. Hamar erre esett a voks. Azért is nagyon szeretem, mert mindig a víz mellett lehetek. Az edzések mellett tudom csinálni a vízimentést is. Ez a kettő együtt nagyon jó, nagyon szeretem.

Geri: Az érettségi után sok mindenbe belekóstoltam, aztán úgy gondoltam, hogy elvégzem a Budapesti Műszaki Egyetem építőmérnöki szakát. Most ezen dolgozom, még egy évem van hátra.

Melyik áll hozzád közelebb? A vízimentés, vagy a választott szakirány, amit tanulsz? Hogy tervezed a jövőt?

Nóri: Érdekel a jog, de nem tudom elképzelni magamat egy irodában, főleg, hogy így nőttem fel. A jog egy „jolly joker”, amivel sok mindent tudok kezdeni. Elvégzem és talán a vízimentéssel összekapcsolom majd. Amikor mondtam otthon, hogy ezt szeretném tanulni, akkor örültek neki. A jog egy nagyon átfogó tudást ad és még ha nem is leszek ügyvéd, vagy jogász, vagy bíró, akkor is azt érzem, hogy letettem valami mást is az asztalra.

Áron: Mind a kettő. Az a szerencsém, hogy pont kiegészítik egymást. Amikor nincsenek edzőtáborok, vagy versenyek, akkor tudom csinálni a vízimentést, de jelenleg inkább a vitorlázás dominál. Meg szeretném csinálni a diplomát, most ez az elsődleges. Utána, kihasználva a fiatalságot egy nagy túrát szeretnék csinálni. Van több helyszín, ahova nagyon szeretnék elutazni.

Geri: Mindkettő. A vízimentésen és az építőmérnöki feladatokon kívül van még pár terület, ami közel áll hozzám. Lehet, hogy azokra a területekre fókuszálnék az egyetem után, de erről most még nem beszélnék. A vízimentés mindig ott lesz, nem tudnám elengedni teljesen, nem is akarom. Hogy később mennyire lesz szerepe az életemben, azt még nem tudom. Ez egy olyan kérdés, amire most még nem kell választ keresni, majd idővel kiderül.

Miben tudsz kikapcsolódni?

Nóri: Nagyon szeretek sportolni. Fontos nekem a sport és a természetközelség. Olvasni is nagyon szeretek és persze a barátaimmal együtt lenni.

Áron: Azért sem tudok spórolni, mert nagyon sok hobbim van. Igazából minden olyan, ami sebesség, adrenalin és vízközeli, meg esetleg levegő, az nagyon érdekel. Most a kite-ozás, ami nagyon megtetszett, és ha van szabadidőm és van szél, akkor általában valahol kite-ozok. Nyilván szezonban kevesebbet, mert akkor dolgozom.

Geri: Lovaglás, lövészet és boksz. Az, ami igazán nagy szerelem és csinálnám életem végéig, az a lövészet és a lovaglás.

El tudod képzelni azt, hogy elköltözz a Balatonról?

Nóri: Alapjában véve nem mondanám, hogy elköltöznék, ha igen, akkor is mindenképp valamilyen víz mellé. Lételemem a víz. Nem biztos, hogy Keszthelyen maradnék. Számomra az is fontos, hogy ha majd lesz családom, gyerekeim, akkor közel legyenek a szüleim és a testvéreim. Mindannyian úgy vagyunk vele, hogy részt szeretnénk venni egymás életében később is. Jó lesz majd a gyerekeinknek, hogy az unokatesók együtt nőhetnek fel. Megbeszéltük, hogy erre figyelünk. Persze nem egy házban élnénk, csak közel egymáshoz. Gyanús, hogy az itt lesz valahol a környéken.


Áron: A költözést csak úgy tudnám elképzelni, hogy kicsit közelebb költözöm a keleti medencéhez. Szerintem itt fogok élni. Itt van még dolgom, azt gondolom.

Geri: Ez nehéz kérdés. Szívem szerint nem. Határozottan nem. Valamilyen szinten mindig itt leszek, hisz itt nőttem fel, itt a család, a barátok. Ez mindig megmarad. A kérdés az, hogy a diplomát követően merre tovább. Elsősorban szeretnék Magyarországon maradni, ez egy kulcsfontosságú dolog. Sokat voltam külföldön is, így azt gondolom, el tudom dönteni, hogy hol szeretnék élni. Nagyjából a Keszthely-Budapest tengely fogja szerintem meghatározni ezt a mozgásteret.


Fiatalok, határozottak, életigenlők. Öröm volt találkozni és beszélgetni velük. Együtt látni őket pedig igazán megható és szívmelengető. A testvéri szeretet, az összetartás közöttük szinte kézzelfogható. Az apró csipkelődések, viccelődések, egymás mondatainak befejezése, a sok nevetés, a szeretetből fakadó kis vállöklelések… Apró, kedves gesztusok, melyek arról a különleges testvéri kapcsolatról árulkodnak, ami nekik megadatott. Ehhez kellett az ő személyiségük, kellett egy csupaszív, támogató édesanya, aki az első pillanatuktól ott van, ha szükség van rá és kellett egy olyan édesapa, aki határozott kézzel, a való életre készítette fel őket. Így lettek ők olyan fiatal felnőttek, akikről érdemes példát venni.

Köszönöm, hogy vállalták ezt a beszélgetést. Nekem maradandó élmény a velük való találkozás!

Az interjút és a képeket készítette: Nagy Szabó Edit