Valódi Mély SZemélyes – Portrésorozat 4. rész

Az etikus design társadalmilag hasznos ügyek mellé áll
Portréinterjú Nagy Istvánnal

A VMSZ új arculatot kapott. Egy díjnyertes arculatot. De máris nagyon előre szaladtam. A történet úgy kezdődött, hogy egy profi designer csapat és a VMSZ egy asztal köré gyűlt, hogy megalkossanak valami újat, valami egyedit. Arról, hogy a projekt miként jutott el az első gondolatoktól a megvalósításig, majd egy komoly szakmai elismerésig, Nagy Istvánnal, a Salt Communications kreatív igazgatójával beszélgetek.

Nagy István, a Salt Communications kreatív igazgatója

Mielőtt még a VMSZ-szel közös munkáról beszélgetnénk, mesélj kicsit magadról! Melyik egyetemen, milyen szakon végeztél?

Az Iparművészeti Egyetem (ma MOME) tervezőgrafika-tipográfia szakán kezdtem a tanulmányaimat. Öt és fél év után itt szereztem mester diplomát, miközben ösztöndíjjal belekóstolhattam külföldi egyetemek oktatási módszertanába Brightonban és Groningenvben (Hollandia) is. A kilencvenes évek elejét írjuk, és ez az időszak az én szakterületemen belül is földcsuszamlásszerű változásokat hozott a digitális technológia térnyerésével. Az egyetem elkezdése előtt a Kossuth Nyomdában dolgoztam, ahol még az ólombetűké volt a főszerep, és itt voltam szemtanúja a fűtés céljából kazánokba hajított fabetűk szomorú sorsának is. (Ma ezek a betűk felbecsülhetetlen kincsnek számítanának). Az egyetem első három évében a fényszedés jelentette a csúcstechnológiát, de mire az ötödik évfolyamig értem, már számítógépen tördeltem. Az angliai ösztöndíjamból összespórolt, fekete-fehér képernyős Macintosh computerem volt a belépő ebbe a világba. Mindez röpke nyolc év alatt ment végbe. Szerencsémre még fogékony és ambiciózus életkoromban “kapott telibe” ez a technológiai forradalom, így gyorsan ráállt az agyam, szemem.

Mikor döntötted el, hogy grafikus leszel? Volt valaki, vagy valami, akinek, vagy aminek a hatására ezt az utat választottad?

A gimnáziumi évek az amatőr színészkedés bűvkörében teltek. Akkori, kiforratlan kamasz énem számára a színjátszás, párosulva idealizmusommal, túlérzékenységemmel és az intellektuális tartalmak iránti vonzódásommal alkotva cselekvő ösztöneimnek remek táptalajt jelentett. A színpad azonban átmeneti jelenség volt, mert éreztem, hogy introvertált természetem akadálya lesz a további kibontakozásnak. A saját utamat kerestem, mint minden kialakulóban lévő személyiség ebben az életszakaszban. Kamaszkori önértékelési zavaroktól és messiási kiválasztottság tudatától hajtva lázasan kerestem azt a területet, amivel önazonos lehetek, ahol sikerélményekhez, önmagam kibontakoztatásához, mások megbecsüléséhez juthatok. Ez nem volt egyszerű, mert a vizuális oktatásnak nem volt becsülete a középiskolában, az általános vizuális környezeti kultúra a nyolcvanas évek derekán pedig egyenesen siralmas állapotban volt. Családi minták híján meglehetősen tanácstalan voltam a jövőt illetőleg. Tizenkét évvel idősebb egyetemista bátyám újdonsült barátnője, aki belsőépítésznek tanult, ismerte fel bennem az alkotó ember csíráját. Fellebbentett előttem egy szürke, súlyos függönyt, ami mögött a rajzolás, és távolabbi célként a tervezőgrafika vonzó perspektívája tűnt fel. Az otthoni rajzolás terápiás jelleggel bírt: önfeledt állapotba hozott, a külső elvárások, iskolai kudarcok átmenetileg érvényüket vesztették. Érettségi előtt egy évvel beiratkoztam egy délutáni rajziskolába, ahol velem egyívású srácok és lányok közösségére leltem. Már nem is voltam annyira egyedül. Egyre jobban elhittem, hogy ennek a tevékenységnek van létjogosultsága, a világnak van egy olyan szegmense, ahol ezt értékként kezelik. Önbizalmam és céltudatosságom ebben a közegben erősödött meg annyira, hogy gimnázium végére elhittem, hogy a művészeti egyetemre akár be is juthatok. De nem voltam még készen. Harmadik nekifutásra jutottam be, ami ennél az intézménynél tipikus volt.

Mit jelent számodra az alkotás?

Szemérmesen félrenézek az olyan jelzők hallatán, mint “a művész”, “az alkotó”, “az alkotás”. Javaslom, hogy ezeket a kitüntető szavakat tartsuk meg azok számára, akik az autonóm magasművészetig jutottak. Amiben én dolgozom, alkalmazott műfaj, ahol minden teljesítmény a megrendelői szándék szempontjából értékelhető, értelmezhető. Üzleti, gazdasági, politikai, célok, társadalmi, kulturális üzenet, termékek, márkák szeretnének utat találni célközönségükhöz. Szeretnék gondolkodásunkat, szokásainkat, cselekedeteinket befolyásolni, alakítani. Ehhez transzmitterre, közvetítő eszközre, a design-ra van szükség. A design alkalmazott műfaj. Meglátásom szerint létezik etikus design, és ennek ellentéte is: nem etikus design. Az etikus design fehér mágiát űz. Pozitív cselekvésre, gondolkodásra ösztönöz. Társadalmilag hasznos ügyek mellé áll. Víziója, célja, hogy emberi méltóságunkkal önazonos tárgyi, szellemi környezetet hozzon létre magunk körül és magunkon belül. Magyarország ebben a tekintetben még mindig missziós terület, bőven van feladat kívül-belül. Módszertanilag, minden feladat, megbízás esetében a klisék szürke zónáján igyekszünk átpréselni magunkat, és az ügyfelet is arra ösztönözzük, hogy kövessen minket, miközben a kezüket fogjuk és szóval tartjuk. A designer mozgatórugói a változás, a kísérletezés, a dinamika. Az ügyfél motivációja a biztonság, a statika. Ezen ellentmondás feloldását a bizalomban látom. Bizalom személyünk és szakmánk iránt. A megelőlegezett bizalomért cserében tiszteletet, szakmai felelősségvállalást kínálunk fel: az ügyfelet meg kell ismernünk, meg kell tanulnunk, meg kell értenünk. Ez befektetett szellemi munkát, empátiát, időt igényel. Addig nem nyúlunk ceruzához, amíg ennek a mélyebb megértésnek az állapotáig el nem jutunk. Amíg nem születik konszenzus a célok, eszközök, az oda vezető út tekintetében az ügyfél és az ügynökség között, nem lépünk tovább a vizuális leképezés felé.

Ha már az ügynökséget említetted: Mióta dolgozol a Salt Communications csapatában?

A Salt-ot nyolc éve alapítottuk cégtársammal, Molnár-Bánffy Katával, aki a PR területéről érkezett. Remek szakember és kiváló ember. Jelenleg huszonhárman dolgozunk az ügynökségben. Három szakmai területet integrál magába a Salt: a design-t, PR-t és az online kommunikációt.

A Salt csapata

Folytassuk a beszélgetést a „Salt - VMSZ projekttel”. Kihívást jelentett a vízimentők új arculatának megtervezése?

Igen. Egy ilyen célkitűzés kezdetekor maga a megbízó sem látja pontosan, hogy mire is vállalkozik. Milyen külső és belső erőket, energiákat hoz mozgásba. A történet “ambuláns kezelésként” indul, szépészeti beavatkozásként, de hirtelen a “belgyógyászaton” találtuk magunkat. A szervezetet fel kell készíteni a legkisebb beavatkozásra is, mert mentális ellenállás esetén, a terápia a legnagyobb szakértelem mellett is kétesélyes a „paciens” complience híján. A feladat értelmezése során megértettük, hogy a VMSZ státusza, társadalmi súlya és megítélése nem áll összhangban azzal a vizuális eszköztárral, amit használt: ez a disszonancia pedig okozhat kóros elváltozásokat, státuszvesztést a kommunikációban, akadályt a fejlődésben, további erőforrásokhoz jutásban.

Milyen volt a közös munka? Úgy hallottam nem indult zökkenőmentesen. A végeredmény mégis fantasztikus lett. Mi volt az oka a kezdeti nehézségeknek és mi segített ezen átlendülni?

Emlékszem az első prezentációnkra: Keszthelyre utaztunk, hogy személyesen beszélhessünk arról, hogy ügynökségként kik vagyunk, mit kínálunk, mi vezérli a gondolkodásunkat, milyen eredményeket várhat a szervezet a felkínált vizuális tartalom bevezetése esetén. A VMSZ meghívta mindazokat, akik a szolgálaton belül mozdíthatóak voltak, rendtől, rangtól, életkortól, a szervezetbe érkezés sorrendjétől függetlenül. A helyiség zsúfolásig tele volt, és számunkra, akik kívülről érkeztek, szinte kitapintható volt a bajtársiasság, csapatszellem, a jóban-rosszban egymásra számíthatunk tudata, a büszkeség, hogy Mi mindannyian vízimentők vagyunk. És mi prezentáltunk, annak rendje és módja szerint. Bagyó Sándor elnökkel együtt arra számítottunk, hogy a jelenlévők nagy része gond nélkül elfogadja, befogadja, legitimálja azt a munkát, amit elvégeztünk, mert mindenki számára egyértelmű és szükséges lépésnek tűnik majd a változtatás ténye és felkínált módja. Nem így történt. Ezúttal is bebizonyosodott, hogy ilyen típusú szervezeti döntéseknek nem áll jól a demokrácia. Egyszerűen azért nem, mert a döntést mindenki a saját szubjektív szűrőjén keresztül hozza meg, nem pedig a szervezet komplex, corporate jellegű szempontrendszerén át. A tagok esetében az egyéni ízlés, hozott kulturális minták és előképek, az érintettség foka, és még számtalan szubjektív tényező játszott közre. Bármennyire is igyekeztünk előremutató munkát letenni az asztalra, bármennyire meg voltunk győződve szakmai szempontból a tervek hasznosságáról, a tagság nem érezte indokoltnak a megszokott arculat cseréjét. Érzelmileg kötődtek a meglévő elemekhez és ez nagyobb nyomatékkal bírt, mint a változás lehetősége. Napi feladataik perspektívájából nézve igazuk volt. Ez a döntés hibernálta az új arculat bevezetését, így minden maradt a régiben. Ennek a kudarcnak az elfogadása bizony kihívás volt. Ezt a fázist hívja a szakma a zűrös középső szakasznak (The messy middle). Ezt egyszerűen túl kell élni. Szívósság kell hozzá. A továbblépést Bagyó Sándor irányunkba mutató töretlen bizalma jelentette. A „lassú víz partot mos” elvét követte: az új logotípia először apró felületeken jelent meg, és ezeken keresztül kapott egyre nagyobb elfogadottságot, legitimációt.

A honlapotokon a következőt olvastam a VMSZ arculatának tervezésével kapcsolatban:
“A jel ne csak utaljon, hanem vegyen részt a mentésben! Ebben az olvasatban elléptünk
a hagyományos értelemben vett logotípiától és messzebbre igyekeztünk tekinteni.”
Mesélnél erről egy kicsit? Mi volt a koncepció?

Válaszul hadd idézzem Dieter Reims-nek, a Braun ikonikus formatervezőjének gondolatát:
"GODD DESIGN MAKES THE PRODUCT USEFUL."
Hasznos tárgyat, célszerszámot szerettünk volna a mentésben résztvevő szakemberek kezébe adni. A tervezői fókusz nem a márka reprezentációjára, a társadalmi státuszának építésére, hanem a mentési folyamat legkritikusabb pillanatára szegeződött. Nem a VMSZ megrendelőit akartuk kiszolgálni. A mi egyetlen célközönségünk, akit igyekeztünk maximálisan figyelembe venni, a vízpárában, szürkületben, a viharos Balatonban életéért küzdő bajba jutott ember volt. Szerettük volna elérni, hogy a jel már a lehető legtávolabbról közvetítse az üzenetet, hogy közel a segítség.

Honnan merítesz inspirációt a munkáidhoz?

Minden munkánk kutatással, az ügyfél megtanulásával kezdődik. Igyekszünk kompetenssé válni, megérteni az ügyfelet, a szakterületet, amibe tervezőként belépünk. Ezzel párhuzamosan szakmai inspirációkat, jó példákat - és ellenpéldákat - gyűjtünk. Megvizsgáljuk, hogy az adott területnek - jelen esetben a vízimentésnek - van-e speciális szintaktikája, egyezményes kódrendszere, amit figyelembe kell vennünk. Személyes élmények is közrejátszanak, illetve beszélgetések a munkatársakkal. Továbbá, dolgozik bennünk a szakmai becsvágy, idea, küldetéstudat, ami arra késztet, hogy szűken vett szakmánk mércéjével mérve feladatunkat a legmagasabb szinten teljesítsük. De nem csak analitikus módszerekkel dolgozunk. Az analógiás gondolkodásnak nagy szerepe van a tervezői módszertanban. A metaforák, hasonlatok, kulturális minták mind a szövetségeseink. A személyes érintettség, azonosulás az ügy iránt talán a legerősebb hajtóerő a tervezés során. A VMSZ ügyével könnyű volt azonosulni.

Nemrég részt vettetek egy szakmai megmérettetésen, a RGB Kreatív Design Award-on. Számítottatok arra, hogy Ti hozzátok el az aranyat nagyarculat kategóriában?

Három munkánkat neveztük be a versenyre. Többek között a VMSZ arculatot is, de nem számítottunk sikerre. Kissé szárnyavesztettnek éreztük magunkat a projekttel kapcsolatban. Ezzel együtt, valami makacs bizonyítási kényszer azért mégis csak dogozott bennük. Tudni akartuk, hogy szakmai mércével mérve, mennyit is ér a munkánk.


Mit jelent számodra a díj és az ezzel járó szakmai elismerés?

Személyes, közösségi, és márka reputációt egyaránt. Szakemberként, vezetőként is, és szervezetként is szükségünk van megerősítésre, visszaigazolásra, hogy az, amit csinálok, csinálunk, amiért nap, mint nap harcba szállunk, az mások számára érték. Jó egy sikeres márkához tartozni, mert ezzel az egyén személyes márkája is felértékelődik, legyen szó akár a Salt-ról, vagy a VMSZ-ről.

A vízimentők új arculatáról beszélgetünk. Ezért nem mehetek el a kérdés mellett: Mit jelent számodra a Balaton?

Tavaly Barcelonába utaztam repülővel. A gép monumentális, hullámzó felhő-óceán felett siklott, és ez a látvány lebilincselt. Aztán a felszakadozó felhőzet közül lepillantva felismertem a tó jól ismert kontúrját. Összeszorult a szívem: ilyen kicsi az én szeretett Balatonom? Hol van ez a grandiózus égi és földi tengerekhez képest? De ha egy nyár kimarad a Balaton látványa, a tóba merülés öröme nélkül, már átmeneti hiánytünetek jelentkeznek rajtam is és családomon is.

Mit mondanál zárógondolatként?

A díj mindannyiunk sikere. Ezt mi sem bizonyítja ékesebben, minthogy két oklevelet adtak át: az egyik a Salt irodájának falára kerül fel, a másikat pedig a VMSZ, mint megrendelő kapta. Remélem, nálatok is kikerül a falra. De a legnagyobb kitüntetés az lesz, ha jövő nyáron a vízimentőket az új arculatba öltözve láthatjuk szolgálat közben. Tisztelet és köszönet illet minden vízimentőt bátorságukért, áldozatos munkájukért, és „fanatizmusukért”. Ez utóbbiban biztosan rokonlelkek vagyunk. ☺

Köszönöm! Igazán izgalmas beszélgetés volt!

Amikor kérdéseimmel megkerestem Istvánt, nem számítottam rá, hogy őszinte válaszaival ilyen mélységekbe viszi majd el a beszélgetést. Az egyszerű kérdések mentén kibontakozó kép - bár ő ezt a jelzőt szerényen elutasítja - egy a világra nyitott, érzékeny művész lelkét engedte meg láttatni. Ezzel az érzékenységgel nyúlt a VMSZ új arculatának megtervezéséhez is. Azt gondolom nincsenek véletlenek, így az sem véletlen, hogy István és a Salt Communications „kezei alatt” született meg az új VMSZ arculat. Sikerük titkát a magas szakmai minőségen túl abban látom, hogy ők – István szavait idézve – „megismerik, megtanulják és megértik az ügyfelet”.