Zimányi András hosszában úszta végig a Balatont

Zimányi András Hosszában úszta át a Balatont

80 km, 53 óra 46 perc

Zimányi András beszámolója a négy napos akcióról.

-

A Balaton-átúszástól a Balaton-végigúszásig

Megcsináltam! Egy régi álom, illetve 3 év munkájának gyümölcse érett be 2018 augusztus 9.-én, Keszthelyen. De mit jelent valójában egy Balaton-átúszás hosszában felkészülés és teljesítés?
2015-ben az orvos szólt, hogy kezdjek magammal valamit, mert kezd tönkremenni az egészségem. Persze-persze, válaszoltam gépiesen, de akkor valami bevillant. Tíz év mozdulatlanság után végre ismét elkezdtem egy felkészülést, majd el is mentem egy hagyományos Balaton-átúszásra. Rákaptam a sportolókról szóló cikkekre, majd egy nálam idősebb hosszútávúszó elképesztő teljesítményei rávilágítottak: nincs lehetetlen. Én csak a Balatont akarom végigúszni, de tíz éve halogattam a megvalósításhoz szükséges edzések megkezdését.
Magam sem tudhattam, mi fog belőle kijönni, de így, ötven évesen, úszni átlagosan tudó, de azt nagyon szerető emberként végre tudtam, mit akarok. Nem mindenki volt biztos abban, hogy normális vagyok. Ráadásul, nem véletlenül, el is kezdtem világgá kürtölni az őrültségnek tűnő célt. Tudtam, hogy ha ezt teszem, nem fogom elengedni az álmot a nehéz időszakokban sem. A jó cél szállította az új barátokat. Hinni ők sem hittek benne igazán, de mégis sok segítséget adtak a megvalósításhoz. Hajdú László adta meg a legnagyobb löketet az induláshoz, aki az egyik legjobb szeniorként pillanatok alatt több híres sportolónak mutatott be. Bekerültem a Élménykülönítmény nevű jótékony sportközösséget erősítő Rentka László által vezetett úszó csapatba, majd fél évvel később, rengeteg fájdalommal és küzdelemmel vegyes edzés után 20 km-t úsztam le 12 óra alatt Kecskeméten, a Bátor Táborért.
Igen, fényes út a kezdésben, ahol nem csak magamért, de beteg gyerekekért is teljesíthettem.
A sok szenvedés megéri, ha jönnek az eredmények. De egy Balaton-átúszás hosszában felkészülés nem biztos, hogy csak tartós fejlődés eredménye lehet. A siker ára ezt követően egy éves helyben topogás volt. Rengeteg munka, idő és nem kevés pénz kellett ahhoz, hogy ne történjen semmi, és az őrületbe kergessenek a kudarcok. A legkülönbözőbb edzések, illetve az azokat megtartó oktatók munkája ellenére nem tudtam javítani az úszásom sebességén. Óriási visszaesések következtek be egy-egy jó időszak után. Ma sem értem, de rövid távon gyakorlatilag ugyanazokat az időket teljesítem, amit két évvel ezelőtt. „Ne azt nézd, mi hiányzik, hanem hogy mi van a pohárban” -közhely, de nagyon fontos. A hosszú távokon ha lassan is, de folyamatosan javultam, vagyis a legfontosabb, az állóképesség kialakulni látszott.
Érett a gyümölcs, amit ideje volt leszüretelni. Utólag bevallom, kicsit féltem tőle. Oktatóim és barátaim bíztattak, sok erőt adtak ahhoz a flegmasághoz, hogy egy ilyen őrültségbe tényleg belevágjak. Feleségem nem értette, hogy miért fontos nekem az, hogy három-négy napig szenvedjek és vért izzadjak egy ilyen cél megvalósításához. Én sem gondoltam már rég, hogy örömúszás lesz nyílt vízen nyolcvan km-t teljesíteni. Ezzel párhuzamosan elindult felém egy soha nem tapasztalt szeretet-és elismerés hullám.

A 6x6 Taxi, szimpatizálva a jótékony céllal, komoly anyagi támogatást ajánlott fel. Egy éppen csak megismert úszónő, Marosi Melinda elküldött a BioTech Allee-s barátnőjéhez, Hidvégi Andreához, aki rengeteg segítséget adott a sikeres úszáshoz termékekkel, sőt, étrend-tervezéssel. Ki ne hagyjam Bujna Lilla edzőt, aki ingyenes edzéstervekkel készített fel az utolsó hónapokban. A rokonságból pedig onnan jött a támogatás, ahonnan nem várhattam. Az úszás napjaira szállást, illetve szállítást ígértek. A Debreceni Szeniorok folyamatosan erőt sugározó edzéseket rendeznek, az én fényképemmel pózolnak, az én tervemet rakják ki látható helyekre. Mind jobb úszó, mint én…

Keserves napok után, amikor majdnem le kellett mondani mindent, villámgyors megoldásokkal orvosolva a hiányosságokat, eljött a nagy nap. Fiammal, Danival, aki hivatalos tagja volt a négy fősre duzzadt, engem a vízen kísérő Csapatnak, már 5.-én leutaztunk a Szállásadónkhoz. Az eltelt napok stressze felőrölt, kiégetett, de már nem érdekelt.

Első nap
6.-án reggel hatkor a Kenesei Yacht Klubnál voltunk. A kocsimat ingyen parkolhattam le, talán azért, mert egy olyan úszót, akire egy VMSZ-es kísérő mentőhajó vár, barátként kezelnek. 6:20-kor megtörténhetett a csoda… A felkelő Nap még sápadt fényében elindultam a végtelen felé…

Kavarogtak a fejemben a gondolatok, de az úszás hatására egyre inkább rám szállt a nyugalom, a béke. A víz KB 25 fokos lehetett, felülete tükörsima. Abban a közegben voltam, ami talán legjobban kikapcsol, megnyugtat, boldoggá tesz: a Balaton vízében. Barátaimra, családomra gondoltam. Na és anyukámra, aki már néhány éve nincs köztünk. Abban a térségben voltam, hová legszebb gyerekkori emlékeim kötnek. Ahol Ő tanított úszni, és ahol Ő úszott be olyan messzire a vízbe, hogy már csak egy kicsi pontot lehetett belőle látni. Anyukám, itt vagyok –mondtam bele hangosan az engem ölelő selymes, lágy vízbe. Itt vagy velem? Látod mit csinál a fiad, akinek régen egy fonott nádszékre hasaltatva tanítottad az úszás mozdulatait? Néha örömkönnyeket éreztem a szemüveg alatt, de ezeket nem lehetett és nem is akartam letörölni. Azt csináltam, amit akartam. Arra gondoltam, amire akartam és nem zavarhatott meg senki. Előttem volt az egész nap, nem volt semmi dolgom végre, csak könnyed tempót tartva úszni, úszni, na és óránként engedelmeskedni fiamnak, akinek többek közt a terv szerinti, speciális etetés és itatás volt a dolga. Éreztem magamban a meglévő erőt, a kellő lazaságot, ami a rengeteg munka eredménye. Már rég elvetettem az óvatos tervet, hogy Alsóörs felé tegyek kitérőt egy rövid pihenés miatt. Nyílegyenesen tartottunk Tihany felé.
16 km-en át nem volt problémám. Ezután sajnos kicsit kezdett izgalmassá válni az úszás. Nem kellett félni az időtől, de egyre inkább látszott, számolni kell vele is. Az engedély szerint sötétben nem lehetett úsznom, a Nap ugyanakkor egyre nyugatabbról vetette ránk forró sugarait. Picit gyorsítani kellett. A látvány egyre pazarabb volt, ahogy közeledtünk a félszigethez. A sietség nem volt túlzott, de érezhetően vitte az energiámat. Kárpótlás volt a látvány, hisz a fények egyre varázslatosabbá festették meg a gyönyörű vidéket. Végül is kb. az utolsó óra megterhelése vezethetett ahhoz az ijedtséghez, amit később, az este folyamán azoknak a szemében láttam, akikkel találkoztam. Remek érzés volt beúszni a Tihanyi kikötőbe. A partra kiszállva a járásom nem volt stabil, de ki bánja ezt egy ilyen csodaszép 24 km-es útvonal után. A VMSZ-es kísérőhajóval még elvittek az egyik szállodába, ahol már várt a masszőr. Nem sokkal később pedig a Szállásadómhoz vittek szintén segítő családtagok. A szálláson hamar ágyba kerülhettem, mert fiam, eü-s biztosító emberem és a szállásadó család gondoskodtak mindenről.
A rám váró nap, és az egész úszás sikerében nem mindenki bízott azután, ahogy este láttak. És itt jön képbe az, amit konkrétan a szakemberek építettek fel bennem az edzésterveikkel, táplálkozási ajánlásaikkal. Rengeteg munkám volt az eltelt években az állóképesség érdekében, de a profik nélkül nem tudom, hogy boldogultam volna. Lehet, talán. De hogy nem úsztam volna meg kínok és kimerültség nélkül, az igen valószínű. Szerintem az ultra sport sikeréhez három dolog kell. Modern, okosan összeállított edzésterv, szorgalmas edzés, és megfelelő, profi tápanyag ellátás, aminek a kellékeit nem biztos, hogy a madarastescoban hozzáértés nélkül beszerezhetjük.

A második nap
Az időjárás labilis volt, egyre erősebb szél fújt. Mégis a legkönnyebb napom következett.
Mire imádott unokahúgom, Imolkám elvitt engem és Danit az előző napi tihanyi végzés -és egyben aznapi rajt helyére, már várt minket a VMSZ hajó és személyzete. Lesték minden kívánságomat. Lett is hamar. Egy fürdőnadrágra lenne szükségem -mondtam szégyenkezéssel vegyes nevetéssel. Eljöttem az úszónadrágom nélkül… Hallottam már ilyet másról is, aki versenyen, a rajtkőnél vette észre, hogy nincs rajta szemüveg. Akkor velem ne történne hasonló?? Mi sem természetesebb annál, hogy minimum egy ilyen „apró” hibát elkövessek. És mi sem természetesebb annál, hogy egy vízimentő azonnal segít és már tartja is elém a saját, tartalék úszóját…
Hullámzásban kezdtem meg a napot, de hamar összebarátkoztam a kissé nyugtalan vízzel. Hátulról értek, ringattak és toltak ezek a hullámok, nem féltem attól, hogy nagyon meg fogják keseríteni a napomat. Túl nagy rutinom nincs az ilyen úszásokban, de nem izgattam magam. Elkezdtük az északi parthoz való közeledést. Életem egyik legizgalmasabb kihívásában volt részem, minek idegeskedni? Lesz, ami lesz.
Aztán egyszer csak jelzett Anna, a hajó vezetője. Telefonon tanácskozott Bagyó Sándorral, a VMSZ vezetőjével, aki másik, a tervtől eltérő útvonalat javasolt. Az északi parton tarajos hullámokra lehetett számítani. Dönteni kellett, és inkább a kerülőt választottuk. Hátamban az erősödő hullámokkal célba vettük a déli partot. Kerültünk, és nem zavart. Szinte élveztem a változtatást. Kaland és végtelen szabadság érzet volt bennem, ami boldoggá, felszabadulttá tudott tenni akkor, amikor mások a sikeremért aggódtak, szervezkedtek. Semmi nem érdekelt, csak egyet akartam, úszni, úszni a végtelenbe… Soha nem volt akkora szabadságom, mint amit akkor, ott éreztem.
És az édes érzés végigkísérte a napomat. Örömúszás volt. Igazi, felszabadult kötetlen örömúszás a messzi távolba. Alkonyatkor behívtak a hajó alá. Egy tervet agyalt ki az eü-söm és a vízimentőm. Úgy gondolták, hogy ha az utolsó km-eket egy kicsit megnyomom, elérhetem Boglárt. Jól fog mutatni a térképen. Megtolni? Megint kiakasztani magam, mint előző nap Tihanynál? Mit nyerek vele? Látható volt már rég, hogy az eredetileg tervezett három napba ezzel az engedéllyel és szervezéssel nem lesz besűríthető az úszás. Mindenféleképp bele fogunk kerülni a negyedik napba. Van ennek a rohanásnak értelme? Nincs. Semmi. Élvezni akarom. Nekem elég lesz Lelle is. Nem rohanok, nem hajt és nem is hajthat senki. Boldogan, mosolyogva tettem partra a lábam naplemente után Lellén. Anna visszarepített minket az északi partra, oda, ahonnan gyalog is elmehettünk volna a zánkai Vendéglátóinkhoz. De senki nem engedte, hogy gyalogoljak, cipekedjek. Korán ezen a napon sem kerültem ágyba, de végig segített mindenki mindenben.

Harmadik nap
Most sem kellett gyalogolnom. Ötkor már a Zánkai strandon voltunk, de Anna és Balázs most is megelőztek minket a VMSZ-es hajóval. Hamar elindultunk és húsz percen belül Lellén is voltunk a szélsebes hajóval . Csodaszép volt a napfelkelte. Imádom a hajnalokat, bár nem ez volt az oka a korai rajtjaimnak. Úszónadrág, szemüveg, élménykülönítményes úszósapi –mindenem megvolt. Vitaminok beszedve, magnézium gél a vádlira, naptej a karokon vállakon, arcon, vazelin a hónaljra –hibátlan minden, indulás! A víz meleg, sima, tökéletesnek ígérkező napnak néztem elébe. Na és gyönyörű útvonal, közel Badacsonyhoz, amiről azért én már hallottam rosszat is –de ne menjünk annyira előre.
Az ember úszás közben nem sokat lát. A gyorsúszás sajátossága, hogy levegővételnél oldalra nézve épphogy az egyik szem kerül víz felé a levegővételnél. Azon az egy szemen is úszószemüveg van, ami még akkor sem nyújt túl jó látást, ha nem párás és vadiúj. Tehát amit látunk, az egy nagyon pici, elég rosszul és nagyon sokáig nézegethető darabkája a világnak. A hajón ülők többet látnak, de Badacsony közelében számukra is megáll az élet. Amikor délnyugat felé úszva bekerültek a látómezőmbe a Badacsony környéki Tanú-hegyek, még ujjongtam a csodás látványtól. Aztán egyre inkább része lett a kis látómezőmnek a Badacsonyi hegy is. Innentől kezdve kezdödtek a lelki terhelések. A szél kezdte borzolni a vizet, hullámosodott, és most bizony szemből erősödött a nyomás. A tempóm egyre lassult, Annáék igyekeztek part közelben úgy vezetni, hogy minél kevesebb legyen a zavaró hullámzás. Ha kicsit balra tartott, többet láttam Badacsonyból, mint ha haladtam volna. Jobbra tartva az ellenkezője történt, ismét előttem volt minden. A szél egyre jobban tolt vissza, óránként mentem egyetlen km-t. És mindehhez még igyekeztem is. Már félóránként kértem segítőimtől frissítést, Fogyott a zabkása, az izotóniás ital, az energiáz adó gélek, magnéziumok. Egyre több banánt, csokit és szendvicset kívántam és ettem. Már nem röhögtem akkorákat, ha valamiért kommunikálni kellett a személyzettel. Elkezdtem őket cseszegetni. Sajnálom már. Ők végig velem, értem voltak. Ideges, feszült voltam. Néha azt hittem, megbolondultam, amikor fél óra után ugyanott találtam magam… Alig hittem el, hogy rosszul látok, és a látszat ellenére igenis haladok, csak lassan. Fáradtam, és most először elbizonytalanodtam… Ki tudom-e hozni négy napból azt, amit régen három nap alatt akartam megcsinálni? Végig fogom-e úszni a tavat? Képes vagyok-e rá? El kellett hesegetni ezeket a gondolatokat. Rájöttem, hogy az idő a vigasztaló barátom is lehet. Az múlik és elhoz nekem valamit, ami akkor nagyon fontos volt, az átkozott nap végét. Innentől kezdve nem érdekelt semmi. Napocska, víz…Napocska,víz… Napocska, víz. Így teltek az órák. Lassan megnyugodtam. Nem nevezném hallucinációnak, mert tudtam, hogy csak képzelet, de sokszor építési állványok alatt éreztem magam, ahol vigyázni kell, nehogy nekiússzak a nem látható gerendáknak. Az egyre alacsonyabban járó Nap fénye, illetve a fáradás jelei hozhatták a furcsa érzést. Az utolsó órák már nyugodtan teltek. Javult a tempóm is, végül kicsit húsz km felett teljesítettem a nehéz napot. Fenyvesen, egy nádas mellett ért minket a szürkület. Ez volt az utolsó hosszú napom. Levettem a szemüveget, gennyes volt a szemem az egész napos viseléstől. 15 km volt hátra. De ez már a csütörtöki feladat volt. Nem kellett félni tőle. Fél lábon -azaz fél karral is megcsinálom.

Negyedik nap
Örömteli érzés! Sikerült végre jól aludni. Ádám, a sokat segítő EÜsöm ezen a napon nem maradhatott mellettünk, de megszervezte a cserét. Barnát is leváltották, tőle már előző nap este el kellett búcsúzni. Máriafürdőig még velünk tartott Ádi, ott a kikötőben volt megbeszélve egy kollegájával, Rihárddal a váltás. Fél óra alatt megoldódott minden és indulhattunk tovább.

A fokozódó öröm érzése jellemezte a következő órákat. Lassan kirajzolódtak a Keszthelyi Helikon szálloda épületének körvonalai. Tíz km-en belül voltam. Elkezdődött a visszaszámolás! Ez már nem tűnt távolságnak, nem is volt az. Az energiákkal már nem kellett takarékoskodni, bár rohanni sem kellett sehová. Egyre felszabadultabb voltam, egyre boldogabb. Elkezdtem tolni, növeltem a frissítések mennyiségét. Szerettem volna kicsit fáradni, mégis hogy néz az ki, ha nyolcvan km után nevetgélve jövök ki a vízből? Nem tudtam, hányan várnak majd a célban. A Családom ott lesz, és egy barátom is jön a kisfiával, aki három éve várja ezt a napot. Rohamosan fogytak a km-ek. Az utolsó három már a régi, hagyományos tempómmal lett leúszva. Pörögtem, mintha csak egy hagyományos Balaton-átúszáson lennék. Négy óra előtt beértünk a kikötő közelébe, de kiderült, a családom késik húsz percet. Persze, hogy megvárjuk. Legalább nyújthatok, levezethetek! Majd ismét telefon, itt vannak, látnak minket, menjünk… Nincsenek szavak… Megcsináltam. Nem sírok, az megvolt a vízben. Strandolók, akik megtudták, mit úsztam, jönnek gratulálni. Az egyik autogrammot kérne, de háttal állok neki, csak utólag meséli az Asszony. A két fiam is együtt van. Máté, a barátom kisfia, legfiatalabb bíztatóm a még mindig a vízben áll és mosolyog. A VMSZ szigorú vezetője telefonál és fotózást kér beosztottjaitól… Ez nem is velem történik…

A keszthelyi cél

Véget ért egy történet. Valóban vége? Hogyan tovább? Átgondolom. Nem tudom. Egy biztos, a sporttal nem állunk le. És magát az úszást sem kéne elfelejteni.
Anyukám, itt vagy? Hogyan tovább?